Ausztrália
Mint minden országba, Ausztráliába is kidolgozott útitervvel érkezünk. Két hónapunk van rá, hogy 13 ezer kilométert megtéve bejárjuk a kontinens keleti felét. Ezért aztán – tapasztalt Ausztrália-utazók példáját követve – mihelyt megérkezünk Sydney-be, szert teszünk egy viszonylag kényelmes autóra, amely azonkívül, hogy elvisz minket a kinézett állomásokra, szükség esetén szállásunkként is szolgálhat. Néhány napos aktív pihenés keretében bejárjuk a csodálatos fekvésű várost: Sydney tulajdonképpen a ma hivatalosan Port Jacksonnak nevezett Sydney Harbour köré, azaz a Parramatta-folyó torkolatvidékét alkotó tengeröböl köré épült. A folyótorkolat, amely mintegy húsz kilométerre nyúlik be a szárazföld belsejébe, ma már a Sydney Harbour Nemzeti Park része. Megismerkedünk a híres operaházzal, a Harbour híddal, a parkokkal, a hatalmas 
hullámok által nyaldosott tengerpartokkal, a hátizsákosok Mekkájával a Kings Cross városnegyeddel, valamint az óvárossal, a Rocksszal. Legöregebb kocsmájában, az 1828-ban alapított Fortune of Warban találunk néhány régi fényképet Sydney kikötőjéről. A kissé megkopott fekete-fehér fotók nyüzsgő életről tanúskodnak: lehorgonyzott hajók ringatóznak az öbölben, és várják türelmesen következő kalandjukat az óceánon, matrózok lézengenek a fedélzeten, dokkmunkások mszorgoskodnak a rakományok körül a mraktárul szolgáló keskeny, sátortetős téglaépületek előtt. Keménykalapos kereskedő siet át az úton a rá váró lovas kocsi felé... A képeket nézve szinte halljuk a kocsis kiáltását, a matrózok szitkozódását, a tenger morajlását. A kocsmát magunk mögött hagyva a kikötőbe sietünk. Az egykor piszkos raktárépületek ma luxusétteremként működnek, ahol régen az olcsó rosszlány várta kuncsaftjait, ma öltönyben feszítő pincér lesi vendégei óhaját, ahol a részeg matrózok dülöngélő lépéséit visszhangozta az utcakő, ma pórázon vezetett ölebek körme kopog, ahogy kosztümbe öltözött gazdájuk mellett szaladnak. Az imént még a százéves képeken nézegetett házsor előtt állva eltöprengünk, mi mindent láthattak ezek az öreg házak, hogy csodálkozhat ez a vén móló a világ hatalmas változásain. Sydneyben élő barátaink hétvégén két legkedvesebb kirándulóhelyükre visznek el bennünket, a Royal, valamint a Ku-Ring Gai Nemzeti Parkba. Előbbiben a húsz kilométeres választott túraútvonalunk a tengerparton kanyarog, hol sziklaszirtek tetején, hol csodás öblökben vezet. A növényvilág is változatos, kérgét épp ebben az őszi időszakban hullató, vörös törzsű eukaliptuszfák erdejéből hirtelen írországi tájra hasonlító zöld mezőn lyukadunk ki, onnan egy sűrű és sötét pálmaerdőbe keveredünk, hogy végül egy homokos tengeröbölben találjuk magunkat. A Ku-Ring Gaiban egy patak kíséri hosszú időn keresztül utunkat, partján mangrovefák sorakoznak végig. Mielőtt ezen túlságosan meglepődnénk (hiszen a mangroveerdők tengerpartokon, sós illetve félig sós vízben elterjedtek), barátunktól megtudjuk, hogy nagyon közel a patak torkolata és az óceán, ezért itt az édes víz keveredik a sóssal, és a mangrovék számára szükséges rendszeres vízszintingadozásokat is a tenger apály-dagály mozgása biztosítja. Hosszú út áll előttünk, így el kell hagynunk Sydneyt. Több napon keresztül, ráérősen csordogálunk mdél, majd nyugat felé a kanyargós aszfaltúton, nézzük a hol mellettünk, hol alattunk hullámzó óceánt, és nagyokat sétálunk a part mentén kialakított nemzeti parkokban, valamint a tengerparti kisvárosok századelő-hangulatát sugárzó főutcáin, kikötőiben, ahol a vízpartokon megszokott sirályok helyett megtermett pelikánok üdvözölnek minket.
A híres kagyló formájú operaház sydney-ben, amely
megnyitása után 34 évvel került fel a világörökségek listájára
Ausztráliában egyébként a természetet járva lépten-nyomon furcsa állatokba és növényekbe botlik a más kontinensekről érkező ember. Ezen a partszakaszon rendszeresen találkozunk a Cook kapitányt felfedezőútjára kísérő angol botanikusról, Sir Joseph Banksről elnevezett Banksiával. E fa minket a fenyőfélékre emlékeztet, érdekessége, hogy csak pusztulás révén tud szaporodni. Tobozkinézetű termése ugyanis csak szokatlanul nagy hő, azaz bozóttűz hatására nyílik meg és engedi szabadjára az addig vastag falai között rejtegetett egy vagy két magocskát. Mintegy nyolcvan faja él szerte Ausztráliában, tüskékkel borított, nektárban gazdag virágjuk révén könnyen felismerhetőek. Melbourne előtt mintegy 80 kilométerrel muszáj betérnünk a Healesville vadasparkba, ez az egyetlen hely ugyanis egész Ausztráliában, ahol – bár nem természetes környezetükben – a víz alatt is megfigyelhetjük a Kelet-Ausztrália és Tasmania kristálytiszta, nem szennyezett folyóvizeiben, illetve azok partján élő kacsacsőrű emlősöket. Hosszú akváriumban találunk rájuk, ahogy apró fejüket jobbra-balra ingatva, kissé esetlen mozgással játszanak a víz alatt. Az állat tojással szaporodik, bár mint neve is mutatja, emlős, tehát kicsinyeit az anyaállat szoptatja. De mivel nincsenek mellbimbói, a tej hasának kitágult bőrpórusain szivárog a kölykök éhes szájába. Annyira mókás és hihetetlen ezeknek az állatoknak a külseje, hogy amikor valaki 1789-ben először Angliába vitt egyet, csalással vádolták, azt gondolva, hogy több állat különböző testrészeiből összevarrt bundájával próbálja rászedni a nagyvilágot. A vadaspark más érdekességgel is szolgál: végignézhetjük a tasman ördögök etetését. A látogatóktól üvegfallal elválasztott füves területen élő, félévesnél fiatalabb tasman ördög kölykök nyers, tollas csirkeca
fatokat kapnak ebédre: a lakoma előtt az éhes-játékos ördögfiókák lelkesen fogócskáznak egy keveset véres, nem túl étvágygerjesztő zsákmányukkal. Kora délután érkezünk meg Melbourne-be, ahol késő éjszakáig rójuk az utcákat, parkokat, és fényképezzük a kivilágított várost és lakóit. Az egyik parkban leülünk egy kellemes hangulatú, mesterséges tavacska partján álló padra, amely mellett egy „Ha hiányzik az életedből valaki...” feliratú tábla díszeleg. „Társkereső pad?” – vihogunk, de hirtelen hatalmas gágogásra leszünk figyelmesek. Ludak és kacsák csapata totyog felénk a tópartról, hangosan köszöntve minket, nyakukat tekergetve, kérdő pillantásokat vetve ránk. Ám kénytelenek vagyunk hátat fordítani a madaraknak, hogy megnézzük, mi ez az éktelen levélzörgés a hátunk mögött. Majd leesünk a padról meglepetésünkben, a mögöttünk álló fán ugyanis posszumok tucatja tolakszik, hogy minél közelebb kerülhessen hozzánk. Néhányan a földön csámpázva jönnek felénk, majd felmásznak mellénk a padra, és onnan kukucskálnak, vajon hoztunk-e nekik ennivalót. Úgy tűnik, tényleg egy társkereső padra sikerült leülnünk...
hullámok által nyaldosott tengerpartokkal, a hátizsákosok Mekkájával a Kings Cross városnegyeddel, valamint az óvárossal, a Rocksszal. Legöregebb kocsmájában, az 1828-ban alapított Fortune of Warban találunk néhány régi fényképet Sydney kikötőjéről. A kissé megkopott fekete-fehér fotók nyüzsgő életről tanúskodnak: lehorgonyzott hajók ringatóznak az öbölben, és várják türelmesen következő kalandjukat az óceánon, matrózok lézengenek a fedélzeten, dokkmunkások mszorgoskodnak a rakományok körül a mraktárul szolgáló keskeny, sátortetős téglaépületek előtt. Keménykalapos kereskedő siet át az úton a rá váró lovas kocsi felé... A képeket nézve szinte halljuk a kocsis kiáltását, a matrózok szitkozódását, a tenger morajlását. A kocsmát magunk mögött hagyva a kikötőbe sietünk. Az egykor piszkos raktárépületek ma luxusétteremként működnek, ahol régen az olcsó rosszlány várta kuncsaftjait, ma öltönyben feszítő pincér lesi vendégei óhaját, ahol a részeg matrózok dülöngélő lépéséit visszhangozta az utcakő, ma pórázon vezetett ölebek körme kopog, ahogy kosztümbe öltözött gazdájuk mellett szaladnak. Az imént még a százéves képeken nézegetett házsor előtt állva eltöprengünk, mi mindent láthattak ezek az öreg házak, hogy csodálkozhat ez a vén móló a világ hatalmas változásain. Sydneyben élő barátaink hétvégén két legkedvesebb kirándulóhelyükre visznek el bennünket, a Royal, valamint a Ku-Ring Gai Nemzeti Parkba. Előbbiben a húsz kilométeres választott túraútvonalunk a tengerparton kanyarog, hol sziklaszirtek tetején, hol csodás öblökben vezet. A növényvilág is változatos, kérgét épp ebben az őszi időszakban hullató, vörös törzsű eukaliptuszfák erdejéből hirtelen írországi tájra hasonlító zöld mezőn lyukadunk ki, onnan egy sűrű és sötét pálmaerdőbe keveredünk, hogy végül egy homokos tengeröbölben találjuk magunkat. A Ku-Ring Gaiban egy patak kíséri hosszú időn keresztül utunkat, partján mangrovefák sorakoznak végig. Mielőtt ezen túlságosan meglepődnénk (hiszen a mangroveerdők tengerpartokon, sós illetve félig sós vízben elterjedtek), barátunktól megtudjuk, hogy nagyon közel a patak torkolata és az óceán, ezért itt az édes víz keveredik a sóssal, és a mangrovék számára szükséges rendszeres vízszintingadozásokat is a tenger apály-dagály mozgása biztosítja. Hosszú út áll előttünk, így el kell hagynunk Sydneyt. Több napon keresztül, ráérősen csordogálunk mdél, majd nyugat felé a kanyargós aszfaltúton, nézzük a hol mellettünk, hol alattunk hullámzó óceánt, és nagyokat sétálunk a part mentén kialakított nemzeti parkokban, valamint a tengerparti kisvárosok századelő-hangulatát sugárzó főutcáin, kikötőiben, ahol a vízpartokon megszokott sirályok helyett megtermett pelikánok üdvözölnek minket.A híres kagyló formájú operaház sydney-ben, amely
megnyitása után 34 évvel került fel a világörökségek listájára
Ausztráliában egyébként a természetet járva lépten-nyomon furcsa állatokba és növényekbe botlik a más kontinensekről érkező ember. Ezen a partszakaszon rendszeresen találkozunk a Cook kapitányt felfedezőútjára kísérő angol botanikusról, Sir Joseph Banksről elnevezett Banksiával. E fa minket a fenyőfélékre emlékeztet, érdekessége, hogy csak pusztulás révén tud szaporodni. Tobozkinézetű termése ugyanis csak szokatlanul nagy hő, azaz bozóttűz hatására nyílik meg és engedi szabadjára az addig vastag falai között rejtegetett egy vagy két magocskát. Mintegy nyolcvan faja él szerte Ausztráliában, tüskékkel borított, nektárban gazdag virágjuk révén könnyen felismerhetőek. Melbourne előtt mintegy 80 kilométerrel muszáj betérnünk a Healesville vadasparkba, ez az egyetlen hely ugyanis egész Ausztráliában, ahol – bár nem természetes környezetükben – a víz alatt is megfigyelhetjük a Kelet-Ausztrália és Tasmania kristálytiszta, nem szennyezett folyóvizeiben, illetve azok partján élő kacsacsőrű emlősöket. Hosszú akváriumban találunk rájuk, ahogy apró fejüket jobbra-balra ingatva, kissé esetlen mozgással játszanak a víz alatt. Az állat tojással szaporodik, bár mint neve is mutatja, emlős, tehát kicsinyeit az anyaállat szoptatja. De mivel nincsenek mellbimbói, a tej hasának kitágult bőrpórusain szivárog a kölykök éhes szájába. Annyira mókás és hihetetlen ezeknek az állatoknak a külseje, hogy amikor valaki 1789-ben először Angliába vitt egyet, csalással vádolták, azt gondolva, hogy több állat különböző testrészeiből összevarrt bundájával próbálja rászedni a nagyvilágot. A vadaspark más érdekességgel is szolgál: végignézhetjük a tasman ördögök etetését. A látogatóktól üvegfallal elválasztott füves területen élő, félévesnél fiatalabb tasman ördög kölykök nyers, tollas csirkeca
fatokat kapnak ebédre: a lakoma előtt az éhes-játékos ördögfiókák lelkesen fogócskáznak egy keveset véres, nem túl étvágygerjesztő zsákmányukkal. Kora délután érkezünk meg Melbourne-be, ahol késő éjszakáig rójuk az utcákat, parkokat, és fényképezzük a kivilágított várost és lakóit. Az egyik parkban leülünk egy kellemes hangulatú, mesterséges tavacska partján álló padra, amely mellett egy „Ha hiányzik az életedből valaki...” feliratú tábla díszeleg. „Társkereső pad?” – vihogunk, de hirtelen hatalmas gágogásra leszünk figyelmesek. Ludak és kacsák csapata totyog felénk a tópartról, hangosan köszöntve minket, nyakukat tekergetve, kérdő pillantásokat vetve ránk. Ám kénytelenek vagyunk hátat fordítani a madaraknak, hogy megnézzük, mi ez az éktelen levélzörgés a hátunk mögött. Majd leesünk a padról meglepetésünkben, a mögöttünk álló fán ugyanis posszumok tucatja tolakszik, hogy minél közelebb kerülhessen hozzánk. Néhányan a földön csámpázva jönnek felénk, majd felmásznak mellénk a padra, és onnan kukucskálnak, vajon hoztunk-e nekik ennivalót. Úgy tűnik, tényleg egy társkereső padra sikerült leülnünk...| Ausztráliában érdekes állatvilág fogadja a más kontinensekről érkezőket, ilyen például a világ legkisebb pingvinfaja, a kék pingvin |
A Healesville vadaspark lakói; Az álomszuszék koalával sajnos csak itt találkoztunk utunk során |
|
|
A másnapi napsütésben legalább annyira tetszik a város, mint előző este kivilágítva. A Fitzroy Garden évszázados fáinak árnyékában sajátos hangulatot áraszt Cook kapitány szüleinek 1755- ben épített, durva kőtömbökből álló yorkshire-i otthona. A parkból a belváros viktoriánus stílusú épületeinek sűrűjébe csöppenünk. A 19. század közepén-végén emelt házak, templomok, a parlament, a vasútállomás, az egyetem, a Windsor Hotel mind-mind felújítva, szépen kifestve, eredeti pompájában tündököl. Ausztrália második legnagyobb városa egy múlt századi kisváros érzését keltené bennünk, ha nem egy ultramodern villamos csilingelése szakítaná félbe fényképezésünket – az 1866-ban épült St. Michael-templom kecses formájának tükröződését a mögötte magasodó toronyház üvegfalán ugyanis pont az utca, és így a villamossín közepéről lehet a legjobban megörökíteni. Élvezettel kóválygunk az utcákban, és hagyjuk, hogy a múlt szele meg-megcsapjon minket. Európai kultúra, történelem sugárzik a falak közül. Amíg Sydney báját a szinte mindenütt jelen lévő csillogó, mélykék víz, a kellemes öblök, félelmetes sziklaszirtek adják, hiszen a történelmi városmag néhány utcácskára és a kikötőre szűkül csupán, addig Melbourne-ben egész nagy területet foglal el az 1800-as években épített városrész. A „fiatalabb” kerületek a Yarra folyó túlpartján fekszenek, ahol modern épületek sorakoznak egymás mellett, itt található a kaszinó, de számos kultúrát terjesztő épület is, így a nemzeti galéria, a Viktoriánus Művészeti Központ és a színház is. A következő éjszakát már a Melbourne-től délre található több mint kétszáz kilométeres tengerparti útvonal, a Great Ocean Road első városkájában, Anglesea-ben töltjük. Másnap szinte egész nap hol a tengerpart szintjénél, hol felette vagy ötven méterrel kanyargunk a szerpentinen, meg-megállunk a kilátópontoknál, falvaknál, világítótornyoknál. Egy turistaközpontban kapott tanács alapján kitérőt teszünk az egy eukaliptuszerdő sűrűjében megbúvó Erskine-vízeséshez. A mintegy 30 méter magas, mohával benőtt sziklafalon azonban a beígért zuhatag helyett csak picinyke erecske csordogál. Ekkor úgy döntünk, nem állunk meg már másutt, hanem egyenesen a környék leghíresebb látnivalójához, a 12 apostolnevet viselő sziklacsoporthoz autózunk, így szerencsére sikerül még épp naplemente előtt odaérnünk.
Naplemente a 12 apostol sziklacsoport közelében
Lenyűgöző hely – különösen ebben a késő délutáni órában. A lemenő nap sugarai narancssárgára, rózsaszínűre, vörösre festik a tájat, a több száz méteren húzódó, meredek, sárga homokkő sziklafalakat és az előttük álló sziklatömböket: a 12 apostolt. Közülük már csak hét dacol az óceán hatalmas hullámaival, a viharos szelek ostromaival. És állítólag ezek a túlélők is évente mintegy három centiméterrel vékonyodnak. Napfelkeltekor még egyszer megnézzük az apostolokat, majd néhány száz méterrel nyugatabbra a Loch Ard Gorge területén barangolunk tovább. Megismerkedünk a Loch Ard hajó 1878- as zátonyra futásának történetével, a tengerpart geológiájával, élővilágával, és néhány különleges sziklaformával – a legfantasztikusabb közülük a „blowhole”. Itt az óceán egy százméteres alagutat mosott magának a homokkő falba.Az alagút egy kis öbölbe torkollik, ahová a nyílt óceán felől érkező hullámok mennydörgésszerű robajjal törnek be. Hátborzongató vízi koncertnek vagyunk fültanúi. Ez az a környék, ahol ha szerencsénk lenne, láthatnánk szabadon élő koalát. De hiába keressük tekintetünkkel ezt az álomszuszék, a nap 24 órájából 19-et átalvó erszényes medvét, végül meg kell elégednünk a korábbi állatkerti élményeinkkel. Pedig bár ideje nagy részét a fák tetején tölti szunyókálással és eszegetéssel, néha azért a földre is lemerészkedik, ahol meglepően jól fut, sőt még úszni is tud. Jó néhány órás vezetés után érünk a Mungo Nemzeti Park területére. A világörökség Willandra Tavak Régióhoz tartozó Mungo menedzselésének lehetőségét mára visszakapták a hajdan itt élő őslakosok, a paakantyi, ngyiampa és muthi muthi népcsoportok. Nem túl sok pénzzel, de nagy odaadással két, az alapvető szükségleteket kielégítő kempingezőhelyet, egy információban gazdag kulturális központot, néhány kellemes sétautat, négykerék-meghajtású túraútvonalakat és egy hetven kilométeres, bármilyen autóval abszolválható körutat alakítottak ki a park területén. Az általunk kinézett kempinghez egy a vörös homokba taposott poros út vezet. „Megvagy végre!” – örülünk az úttól néhány tíz méterre égnek meredő hatalmas füleknek. „Ez már valami!” – mondja ki egyikünk az itatók mellett álldogáló kengururokonok, a wallabyk láttán. Hirtelen fékezünk, és így a jó néhány órája a nyomunkban lévő porfelhő némi előnyre tesz szert. Fuldokolva átmászunk rajta, megközelítjük a vadkerítést, és lövünk.
A kenguru rokona, egy wallaby és két többezer éves barlangrajz
a Kakadu Nemzeti Parkban; Kengurucsontváz a Mungo Nemzeti Parkban
Az anglesea-i világítótorony a Great Ocean road egyik látványossága;
A mintegy kétszáz kilométeres Great Ocean road ausztrália legszebb
sziklás tengerpartszakaszán vezet végig
Vezetés közben lágy, forró szél próbál elaltatni, amely néha erejét fitogtatva megrázza az álmos cserjék zörgő végtagjait. Egy kenguru rothadó maradványa közeledik felénk, körötte sasok hajlongnak. Odébb varánusz emeli magasra a fejét a sárga fű közül. Zenét hiányolunk. Elhajtjuk az apró legyeket a rádióról, és adást keresünk. Csak súg. Fütyülni kezdjük halkan a vadnyugat jól ismert, elnyújtott dallamát. Aztán egy benzinkút suhan el balunkon, mellette a néptelen kemping nyikorgó táblája „24 órás meleg víz, zöld gyep” felirattal csalogatja az utazót. Messzebb az ég és föld békés átmenetét hőségtől remegő dombkupacok zavarják meg. Rég elhagyott kerítések, rozsdásodó birtoktáblák mellett „porszívó” teherautó áll vaslábakon. Alatta óriástáblára mázolt fakó, fekete betűk: COOBER PEDY. Megérkeztünk. Rákanyarodunk a széles, poros bekötőútra. Kóbor kutyák kísérnek egy rozoga motelig. A település benzinkútján vastag kabátba öltözött bennszülöttek lesik az újonnan érkezőket. Kezükben gyűrött papírzacskóból kikandikáló borosüveg, szájukban sodort cigaretta árulkodik életükről. Amerre nézünk, mindenfelé bunkerek, színes táblákkal opálbánya-múzeumot hirdetnek. Lerobbant, öreg autók porba süllyedt gumikkal fokozzák a világvége-hangulatot. Coober Pedy, azaz fehér ember a lukban. Így ismerték az őslakosok az Ausztrália legbőségesebben termő opálmezején kialakított első európai bányatelepet. A természet ugyanis nem adja könnyen értékeit, a meggazdagodni vágyóknak könyörtelen körülményekkel kellett itt szembenézniük: a nappal száraz, forró (50 fokos) levegő éjszaka akár nulla fokig is lehűl. Eső egész évben alig esik. Sehol egy fa, egy árnyék, csupán néhány fűcsomó és sivatagi bokor képviseli a növényvilágot. A föld alatt, a bányában viszont hűs a levegő, egész évben állandó, 25 fokos. A bányászok és családjaik már kezdetben is inkább a bányákba húzódtak a meleg elől, később pedig külön lakótereket vájtak a földbe. Az 1920-ban hivatalosan is Coober Pedy névre keresztelt városban a lakosság hetven százaléka ma is a föld alatt él és dolgozik. Az utcákban a bejárati ajtók mögött csak kopár, vörös homokbuckák látszanak. Viszont az ajtón belépve modernül berenképek fent: az anglesea-i világítótorony a Great Ocean road egyik látványossága; a mintegy kétszáz kilométeres Great Ocean road ausztrália legszebb sziklás tengerpartszakaszán vezet végig szemben: Naplemente a 12 apostol sziklacsoport közelébendezett lakásban találja magát a vendég. A földön vastag szőnyegpadló, a tágas nappaliban kanapé, televízió, a meleg narancssárgás-vörös falakon festmények, a karnisról behúzott függöny lóg. Tökéletes az illúzió. Coober Pedy mára modern bányavárossá nőtte ki magát, ám a bányászaton kívül már a turizmusra is jelentős hangsúlyt fektetnek. Ennek jegyében több egykori bányát is múzeummá alakítottak, ahol bemutatják a környéken található opálfajtákat, a korabeli és a modernkori bányászati módszereket, és az opál „feldolgozásának” (megtisztítás, lecsiszolás stb.) folyamatát. A Stuart-út hosszú, több száz kilométeres újabb szakasza Ausztrália jelképéhez, az Uluru vörös sziklatömbjéhez vezet. Egyetlen hatalmas kődarabról van szó, amely mintegy 350 méterre emelkedik ki a körülötte elterülő kietlen, vörös síkságból – a felszín alatt pedig egyes szakértők szerint még öt-hat kilométer mélyen folytatódik. Messziről, már több tíz kilométerről magához vonzza a tekintetet, de csak ha közel megy hozzá az ember, akkor látszik, hogy a vasas ásványban gazdag homokkő monolit felszíne a hőmérsékletingadozások, esőzések, szelek hatására töredezett, lukacsos, helyenként pikkelyesen hámlik.
A nagy melegtől és legyektől hajszolva viszonylag hamar körbejárjuk a tíz kilométeres sétaútvonalat, majd az Olgák (Mt. Olgas, azaz Kata Tjuta) sziklaformáinak irányába fordítjuk autónk orrát. A két helyszínt összekötő aszfaltúton fékcsikorgatva állunk meg, hogy össze ne tiporjuk a félelmetes hangzású neve ellenére teljesen ártalmatlan tüskés ördögöt, azaz molochot, ami valójában egy különös külsővel megáldott, lassú mozgású, apró méretű gyík. Hossza, a farkát is beleértve húsz, anélkül mindössze kilenc centiméter. Nagyon könnyű felismerni ezt a főként Közép-Ausztrália sivatagos területein élő jószágot: egész testét puha, színes foltokkal tarkított tüskék borítják. Észrevenni viszont annál nehezebb, hiszen ő is az álcázás egyik nagymestere: tüskéinek színe a sárgától a vörösesbarnán keresztül egészen a sötétfeketéig változhat. Az álcázáson kívül van még egy igen fontos tulajdonsága a tüskéknek: a gyík segítségükkel gyűjt ivóvizet magának. Legyen az hajnali pára- vagy esőcsepp – hajszálvékony barázdák az összes tüskéről az állat szájába vezetik az összegyűlt vizet. A moloch hangyákkal táplálkozik, ha megéhezik, keres magának egy-egy hangyavonulási útvonalat, és a fölött letáborozva egy étkezés alkalmával 600–3000 hangyát is képes felnyalni hosszú, ragadós nyelvével. Megvárjuk, amíg kis barátunk átkel az úttesten, majd továbbhajtunk. Az Ulurutól mintegy 30 kilométerre található Kata Tjuta-hegység neve az őslakosok nyelvén sok fejet jelent, amelyet a 36 darab, Uluruhoz hasonlító kőtömbje révén érdemelhetett ki. A legmagasabb csúcs, az 514 méter magas Olga-hegy után pedig Olgáknak is hívják a hegységet. Hiába az Uluru Ausztrália jelképe, be kell vallanunk, minket jobban megérint a Kata Tjuta látványa, hangulata, és itt már a hőségről és a rettentően szemtelen legyekről is már-már elfeledkezve élvezettel kóborlunk hosszú órákat a kanyon rendszerében. 
Tovább rójuk a Stuart-út kilométereit a félsivatagban. A nap kitartóan süt, az autóban lassacskán felforrósodik a levegő. Ha bekapcsoljuk a légkondit, jéghideg szél süvít az arcunkba, ha kikapcsoljuk, a hőguta kerülget minket. „Talán a pokolban lehet még hasonló forróság” – morgolódunk, miközben egy gránittömb árnyékában leállítjuk a motort. Körös-körül hatalmas, gömbölyű kövek egyensúlyoznak egymás hegyén-hátán, és mint izzó tűzlabdák vöröslenek a száraz forróságban. Ezek az Ördög Üveggolyói (Devil’s Marbels). Találó kifejezés. Egy órát ténfergünk közöttük, miközben az indiai Hampi környékének vakító fehér kődomborulatai idéződnek fel emlékezetünkben. Néhány órával később Wycliffe Wellen haladunk át. A hely egy benzinkútból, egy motelből és egy kempingből áll. Leparkolunk két földönkívüli mellé, hogy elfogyasszuk ingyen sofőrkávénkat (a hosszú, egyenes úton ingyenkávét osztogatva próbálják ébren tartani a sofőröket, és így megelőzni a végzetes baleseteket). Ahogy jobban körbenézünk, észrevesszük, hogy nemcsak a parkolóban áll a két műanyag földönkívüli, de a benzinkúthoz tartozó épület falának minden négyzetcentiméterét ufófestmények borítják. Behatolunk a rejtélyes épületbe, és még jobban megrökönyödünk. Csészealjak, magas homlokú, mandulaszemű földönkívüliek lógnak a menynyezetről és a falakról, vagy ülnek a sarokban. A falakon rengeteg fénykép és újságcikk. „Mr. Farkas nem utalt arra, hogy a rádióadó problémái az ufók aktivitásával állna kapcsolatban, de mindenképpen azt gondolja, megmagyarázhatatlan dolgok történtek.” Egy másik újságcikkre esik pillantásunk. Nagybajuszos ember néz vissza ránk a papírról. A fénykép alatt vastag betűkkel ez olvasható: „Lou Farkas is földönkívülieket látott Wycliffe Well fölött.” „Hát ezek a magyarok mindenkit meg tudnak hülyíteni!” – kacsintunk össze, ahogy egyre több újságcikkből köszön vissza Farkas Lajos neve.Az 1864–1922 között épült szent István-katedrális szerényen bújik meg a modern üvegházak között (Brisbane)
Írta és fényképezte: Papanek Zsuzsanna és Ács László
| << | Szeptember 2010 | >> | ||||
| H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
| 27 | 28 | 29 | 30 | |||
