Kelet- Afrika
Pózoló maszáj a Szerengeti park ötcsillagos bungalói előtt |
Kigomai fodrászlány
Sárga szavannán nyújtózó oroszlánok, hiénakutyák, ugráló táncukat járó maszájok. Mindezekre nem voltam különösebben kíváncsi. Annak akartam utánajárni, hogyan élnek és mit gondolnak magukról és a világban betöltött helyükről az afrikaiak. A gyorsan növő nagyvárosokban és a kicsiny falvakban élők, akikről csak akkor hallunk, ha polgárháború vagy éhínség dúl náluk. Milyen lehet olyan országban élni, amelyik nem ezeréves, ahol többtucatnyi nép és törzs él egy fedél alatt, ahol európaiak húzták a határokat? Olyan országokban jártam, ahol kétszáz éve még a kereket sem ismerték, de ma a mobiltelefon elterjedtebb, mint a vezetékes víz, és ahol a lakosság fele húsz év alatti.
|
Ezért aztán igyekeztem elkerülni a turistaösvényeket. Útitervem egyszerű volt: megkerülöm a Viktória-tavat. Mire matatuháton (a matatu Kenyában tipikus tömegközlekedési eszköz, általában minibusz – a szerk.) átvágtam Kenyán és Ugandán, majd keresztülvonatoztam Tanzánián, három hónap és ötezer
kilométer volt a hátam mögött. Sokat láttam és tanultam magamról és magunkról – fehérekről. Utamat Kenya fővárosában, a világ legveszélyesebb városának kikiáltott Nairobiban kezdtem. A lenyűgözően modern belváros húszemeletes irodaházai között éjjel-nappal dugó, kékes dízelfüst terjeng. Öltönyös üzletemberek, kiskosztümös hivatalnokok sietnek munkába. Reggelente ezek az elegáns hölgyek és urak földutakon, koszos betonházak közül jönnek elő, és ki matatura zsúfolódva, ki saras földutakon kilométereket gyalogolva jut a munkahelyére. Ha esik az eső, térdig felhajtják a nadrágjukat, és kezükben viszik mindig makulátlanul fényesre suvickolt cipőjüket. A belvárost luxusnegyedek, betonkaszárnyák és nyomornegyedek övezik. Négy-ötemeletes betonházak a földút mentén, büdös szennylé csordogál az utcán. A szemétben tehenek, kutyák kutatnak maradék után. Mindenütt rácsok. Ajtókon, ablakokon, erkélyeken, végig a legfelső emeletig. A házakban a családok szobákat bérelnek, a mellékhelyiségek közösek. Kintebb, az igazi nyomornegyedben már minden mindegy, a bádogvárosokat a kormány időnként és ötletszerűen ledózerolja, csak hogy kis idő után újból, máshol nőjenek ki a földből. A vidékiek a városokba igyekeznek, ahol az ijesztően gyorsan növekvő lakossággal nem tud lépést tartani az infrastruktúra. Nincs ház, nincs jármű, nincs munka. Kenya lakossága 1961-ben, a függetlenség kivívásakor 7, ma több mint 31 millió. Nincs az a gazdaság, amely ezt elbírná. A luxusnegyedben élők villanyos szögesdróttal, 
fegyveres őrökkel tartják távol a nyomornegyedekben, bádogvárosokban élőket, akik a legkisebb értékért is bármire hajlandók. A rendőrség, az erő uralkodik, a törvények alig. Az utazás nem egyszerű itt. Mwanzától jó másfél napos buszút a 600 kilométerre lévő Tanganyika-tó partján fekvő Kigoma. Nincs elég jármű, a meglévőket agyonnyúzzák. Hetvenen zsúfolódunk egy buszba. Mindezt nem magyar zsörtölődéssel, hanem kedélyesen élik meg. Az utazást, a gyaloglásnál gyorsabb helyváltoztatást – talán mert még relatíve új számukra – gyermeki örömmel kalandnak tekintik. Pedig az út siralmas. A földúton vergődik, eső mosta mély árkokat kerülget a szétesőfélben lévő busz. A patakoknál megállunk, a velünk utazó szerelő saras vizet tölt a lyukas hűtőbe. Az afrikaiak a kisgyerekekhez hasonló természetességgel használják a technikai eszközöket. Ha valami elromlik, félredobják vagy ősi módon javítják meg: olajoshordóból kalapálnak karosszériát, fadarabbal ékelik a futóművet. Mindent addig használnak, amíg működik, a karbantartás, az óvatosság ismeretlen fogalmak. Valahogy tartanak a gépektől. Ahol lehet, elkerülik őket. Minek talicskát csinálni, ha fejtetőn is lehet vinni, minek hokedlit ácsolni, ha a földön is lehet ülni? Ezért aztán Afrikában alig gyártanak valamit – olyanynyira, hogy még az afrikai maszkokat is többnyire Indonéziában faragják. Itt senki sem siet sehová – ha a busz elromlik, az utasok kedélyesen beszélgetnek fél napon át. Afrikában az időnek nincs értéke, cseppfolyós, nyúlós valami. A „Mikor indul, mikor érkezik?” kérdésre mindig „nemsokára” a válasz. Amíg az európai ember ezt megtanulja, megszokja vagy legalábbis tudomásul veszi, addig sok bosszúságot él át. „Nektek órátok van, nekünk időnk” – mondják. A táj gyönyörű. Messzire ellátni, a kétméteres elefántfű között elszórtan óriás baobabfák állnak, a távolban kékes hegyek nyújtóznak. Szinte mindenütt laknak az út mentén. A lábnyomok alig észrevehető ösvényeket, kanyargós utacskákat vágnak a fűbe. A kis kertek között kunyhók, mezítlábas totók integetnek a tovacsattogó busz után.
Főút Mwanza és Biharomulo között
kilométer volt a hátam mögött. Sokat láttam és tanultam magamról és magunkról – fehérekről. Utamat Kenya fővárosában, a világ legveszélyesebb városának kikiáltott Nairobiban kezdtem. A lenyűgözően modern belváros húszemeletes irodaházai között éjjel-nappal dugó, kékes dízelfüst terjeng. Öltönyös üzletemberek, kiskosztümös hivatalnokok sietnek munkába. Reggelente ezek az elegáns hölgyek és urak földutakon, koszos betonházak közül jönnek elő, és ki matatura zsúfolódva, ki saras földutakon kilométereket gyalogolva jut a munkahelyére. Ha esik az eső, térdig felhajtják a nadrágjukat, és kezükben viszik mindig makulátlanul fényesre suvickolt cipőjüket. A belvárost luxusnegyedek, betonkaszárnyák és nyomornegyedek övezik. Négy-ötemeletes betonházak a földút mentén, büdös szennylé csordogál az utcán. A szemétben tehenek, kutyák kutatnak maradék után. Mindenütt rácsok. Ajtókon, ablakokon, erkélyeken, végig a legfelső emeletig. A házakban a családok szobákat bérelnek, a mellékhelyiségek közösek. Kintebb, az igazi nyomornegyedben már minden mindegy, a bádogvárosokat a kormány időnként és ötletszerűen ledózerolja, csak hogy kis idő után újból, máshol nőjenek ki a földből. A vidékiek a városokba igyekeznek, ahol az ijesztően gyorsan növekvő lakossággal nem tud lépést tartani az infrastruktúra. Nincs ház, nincs jármű, nincs munka. Kenya lakossága 1961-ben, a függetlenség kivívásakor 7, ma több mint 31 millió. Nincs az a gazdaság, amely ezt elbírná. A luxusnegyedben élők villanyos szögesdróttal, fegyveres őrökkel tartják távol a nyomornegyedekben, bádogvárosokban élőket, akik a legkisebb értékért is bármire hajlandók. A rendőrség, az erő uralkodik, a törvények alig. Az utazás nem egyszerű itt. Mwanzától jó másfél napos buszút a 600 kilométerre lévő Tanganyika-tó partján fekvő Kigoma. Nincs elég jármű, a meglévőket agyonnyúzzák. Hetvenen zsúfolódunk egy buszba. Mindezt nem magyar zsörtölődéssel, hanem kedélyesen élik meg. Az utazást, a gyaloglásnál gyorsabb helyváltoztatást – talán mert még relatíve új számukra – gyermeki örömmel kalandnak tekintik. Pedig az út siralmas. A földúton vergődik, eső mosta mély árkokat kerülget a szétesőfélben lévő busz. A patakoknál megállunk, a velünk utazó szerelő saras vizet tölt a lyukas hűtőbe. Az afrikaiak a kisgyerekekhez hasonló természetességgel használják a technikai eszközöket. Ha valami elromlik, félredobják vagy ősi módon javítják meg: olajoshordóból kalapálnak karosszériát, fadarabbal ékelik a futóművet. Mindent addig használnak, amíg működik, a karbantartás, az óvatosság ismeretlen fogalmak. Valahogy tartanak a gépektől. Ahol lehet, elkerülik őket. Minek talicskát csinálni, ha fejtetőn is lehet vinni, minek hokedlit ácsolni, ha a földön is lehet ülni? Ezért aztán Afrikában alig gyártanak valamit – olyanynyira, hogy még az afrikai maszkokat is többnyire Indonéziában faragják. Itt senki sem siet sehová – ha a busz elromlik, az utasok kedélyesen beszélgetnek fél napon át. Afrikában az időnek nincs értéke, cseppfolyós, nyúlós valami. A „Mikor indul, mikor érkezik?” kérdésre mindig „nemsokára” a válasz. Amíg az európai ember ezt megtanulja, megszokja vagy legalábbis tudomásul veszi, addig sok bosszúságot él át. „Nektek órátok van, nekünk időnk” – mondják. A táj gyönyörű. Messzire ellátni, a kétméteres elefántfű között elszórtan óriás baobabfák állnak, a távolban kékes hegyek nyújtóznak. Szinte mindenütt laknak az út mentén. A lábnyomok alig észrevehető ösvényeket, kanyargós utacskákat vágnak a fűbe. A kis kertek között kunyhók, mezítlábas totók integetnek a tovacsattogó busz után.Főút Mwanza és Biharomulo között
A falusi élet nem sokat változott az elmúlt évszázadok alatt. Vályogkunyhók és téglaházak, fű- és „modernebb” hullámlemez tetők váltják egymást. Míg a férfiak az árnyékban pihennek, a nők a hátukon viszik gyermeküket, fejük tetején a terménnyel teli zsákot, kezükben a nehéz kapát. Mindezt sudáran, ringó léptekkel, egyenes derékkal. Afrikában a nők a földművesek. Alig látni öreget, a statisztika szerint az átlagéletkor 47 év. Iskolát indultam fotózni a Kakamega esőerdő melletti Buyanguba, ám megérkezésemkor a falusiak temetésre gyűlnek. A halott, Kaleb, tegnapelőtt este túl sok buzát, azaz házilag erjesztett italt ivott, és reggelre meghalt. Nincs se boncolás, se orvos. A kereszténységet és a régi szokásokat ötvöző szertartás után hosszú történetmesélésbe kezdenek a halottról; a földön ülve külön a férfiak, külön a nők. Fej és nyak – mondja az öreg, viharvert zakót viselő falufőnök –, nem lehet összekeverni. Ki tudja, meddig mesélnének, de dörögni kezd az ég, és pillanatokon belül ömlik az eső.
Johnék családja Malindiben; Alex, az árva kisfiú a Sse-sse szigetekről;
Mindenütt gyerekek, Afrika lakóinak fele húsz év alatti
Egy másodperc alatt kiürül az udvar, a rokonok a házba menekülnek, a többiek szétszaladnak. Míg a bádogtetőt nekikeseredetten veri az eső, a házban kezdetét veszi az evés. Közben kint szinte dacosan szakad, sárpatakok indulnak szerteszét az udvar közepén magányosan álló sírhalomról. Lassan indulnának a rokonok is, elvinnének engem is, de a jármű nem akar indulni. Előrehátra toljuk, pillanatok alatt bőrig áztunk, most már úgyis mindegy, toljuk, csúszkálunk a sárban, bokáig érő pocsolyákban, végül fekete füstöt köhögve beugrik a motor. Bezsúfolódunk, és a tucatnyi ember kigőzölgésétől párába burkolva szinte észrevétlen hagyjuk magunk mögött a halottat, a házat, a dűlőutat, Buyangut, és én még az éjjel átlépem az ugandai határt.
Johnék családja Malindiben; Alex, az árva kisfiú a Sse-sse szigetekről;
Mindenütt gyerekek, Afrika lakóinak fele húsz év alatti
Egy másodperc alatt kiürül az udvar, a rokonok a házba menekülnek, a többiek szétszaladnak. Míg a bádogtetőt nekikeseredetten veri az eső, a házban kezdetét veszi az evés. Közben kint szinte dacosan szakad, sárpatakok indulnak szerteszét az udvar közepén magányosan álló sírhalomról. Lassan indulnának a rokonok is, elvinnének engem is, de a jármű nem akar indulni. Előrehátra toljuk, pillanatok alatt bőrig áztunk, most már úgyis mindegy, toljuk, csúszkálunk a sárban, bokáig érő pocsolyákban, végül fekete füstöt köhögve beugrik a motor. Bezsúfolódunk, és a tucatnyi ember kigőzölgésétől párába burkolva szinte észrevétlen hagyjuk magunk mögött a halottat, a házat, a dűlőutat, Buyangut, és én még az éjjel átlépem az ugandai határt.
 |
Az afrikai nő a hátán viszi a gyerekét, feje tetején a terménnyel teli zsákot, kezében a nehéz kapát. Mindezt sudáran, ringó léptekkel, egyenes derékkal. Mennek az út mentén, mindig liba-, azaz itt inkább hangyasorban. Ruhájuk legtöbbször csupán egy kanga, nagydarab mintás anyag, fejükön kendő a homlokukon megkötve, a lehető legharsányabb színek a legvadabb összeállításban. Minden jól áll nekik. Hajuk a legvadabb fonatokban. Póthajtornyok, vörös varkocsok, a koponya ősi formáját kihangsúlyozó fejbőrre tapadó párhuzamos „hagymácska” fejet csináló fonatok, antenna módra szétálló villámhárítók, kuszán tekergő kukacok. Egész napos szomszédasszonyi összefogással készült költemények. A városi női fodrászatok fantáziái afféle cukrászsütemények, tornyok, pomádék, lakkal, ragaccsal rögzített hajszobrok. Ezek alá rejtik – mintha szégyellnék – saját göndör fekete hajukat. Válluk gömbölyű, karjuk erős, munkás a kezük. Keblük nem szexuális tárgy. Nem mutogatják, nincs dekoltázs, melltartót hordanak. Csupán táplálékforrás, épp ezért habozás nélkül bárhol előkapják, járdaszélen, buszon ülve, az ember azt sem tudja, hová nézzen zavarában. Hátuk izmos és sudár. Derekukból szinte merőlegesen áll ki kemény fenekük. E merész és kemény domborulat az afrikai nő ékessége. Ez alapján ítélik meg őt a férfiak. Minél nagyobb a fenék, annál szebb a nő – tartják errefelé. E jól tömött puff (amelynek semmi köze a fehérek rengő, puha hájhurkáihoz) kényelmes ülőhelyül szolgál mind tulajdonosának, mind a kangával batyuba kötött utód számára, aki mint kis gömböc, anyja melegét érző magocska, elégedetten pislog a világra. Így kapálnak, mert Afrikában a nők a farmerek, ők viszik a hátukon az egész családot és az egész kontinenst. Az, hogy kontinensen nem haltak éhen eddig, csupán az afrikai nőknek köszönhető. |
A kórház a 60-as évek technikai színvonalán működött,
a szülésből nem csináltak nagy ügyet
Rá egy hónappal, a tanzániai Biharomulóban láttam falvakat. A baj ott volt, hogy Kelet-Afrikában a gyarmati örökségként balra tarts van, és én a földúton mögöttem hallatszó autózajra ösztönösen rossz irányba húzódtam le. Ebből született aztán a kórházi fotóriport. Afrikában persze, mert azért elmentem, ott van - nak a nemzeti parkok is. Országnyi méretű területek tele zebrával, dübörgő gnúcsordával, lustálkodó oroszlánnal, elefánttal, mikrobuszból fotózó japánnal. A Ngorongoro kráterben egy amerikai turista hölgy kérdezte is a rangertől: ez most afrikai vagy indiai elefánt, és miből lehet tudni? A parkok a híres Szerengeti, a Masai Mara vagy a Gombe, ahol száz dollár egy nap csimpánzles, kemény valutabevételt hoznak a kormányoknak, örömül szolgálnak a luxusturistáknak, és bosszantóak a helyieknek, akik csak a parlagon hagyott földet és a vadállatok által okozott kárt látják. Amerre utazom, megszólítanak. Az afrikaiak szeretnek panaszkodni. Miért nem élhetnek úgy, ahogy mi európaiak vagy az amerikaiak? Ötvenszáz év alatt akarják behozni mindazt, amit mi, a nyugati civilizáció 2500 év alatt találtunk ki, halmoztunk fel vagy raboltunk össze – tőlük. Egyszerre van bennük nemzeti büszkeség és rengeteg kisebbségi érzés. A falakon Bob Marley és fekete futballsztárok képei… hősök egy európai játékban. Büszkeségük olyan országokhoz tartozás büszkesége, amelyeket európai hatalmak tárgyalóasztalainál találtak ki, többtucatnyi népet vonalzóval találomra körbehúzva, akiknek se közös nyelve, se közös Szöcskesült elvitelre Kampala piacán. A szárnyát, lábát nem kell megenni;
Mi csak pörkölt formában ismerjük, de így néz ki a kávé valójában
kultúrája, se közös múltja nincs. A büszkeség, a közösen kiharcolt függetlenség (nem elnyert, ahogy a szókapcsolat megszokott), a gyarmatosítók elleni harc, a „mi különbek vagyunk” érzése kovácsolta őket nemzetté. Közben a felső tízezer, a feltörekvő középosztály angolabb akar lenni az angoloknál. Angol iskola, egyenruha, angolul társalgás, tea, krikett. Az afrikai szappanoperában az a „kúl”, aki angolul beszél. A legabszurdabb mégis az ugandai parlament, ahol a fekete politikusok fehér loknis rizsporos parókában szólítják egymást sirnek. Van néhány nép, amelyet alig érintett a modern vihar, vagy legalábbis nem hódolt be a nyugati kultúrának. Legismertebbek a maszájok, ugráló táncuk kihagyhatatlan eleme minden Afrikában játszódó filmnek. Piros lepleikben, elmaradhatatlan botjukkal, magabiztos nyugalommal sétálnak a nagyvárosokban. Rajtuk kívül még számos nép éli lassan eltűnő életmódját. A Kenya északi sivatagos részén élő nomád pásztor turkánák, a szamburuk vagy a Tanzánia déli részén élő makondék. Halásznak, pásztorkodnak, földet művelnek. Szerencséjük van, földjük kietlen, nincs benne sem ásvány, sem olaj. De a fiatalok tévére, baseballsapkára, mobiltelefonra, a nagyvárosokba vágynak. Ott aztán eltűnik a törzsi falusi keret, nagyvárosi tömeggé válnak. Nincs törzsfőnök, évszázados szabályrendszer, önszabályozó közösség, amely megmondja, hogyan kell élni, mit szabad és mit nem. A városiak, a modernül élők lenézik, lesajnálják a törzsi kultúrájukhoz ragaszkodókat. Vannak itt a dombok mögött ilyen vadak, akik kecskebőrben járnak és sárkunyhóban laknak – mondja Lorukban, egy pici egyutcás városban a taxisofőr, aki a harlemi rapperek öltözködését követi. Arra a felvetésre, hogy az ő nagyapja is lehet, hogy így öltözött, megbántottan hallgat. De zavartan hallgat a legtöbb gazdag és értelmiségi is, ha megkérdezem, melyik nép leszármazottja. A törzsi kultúra, a tradíció, a múlt egyenlő számukra a primitívséggel, a feledni való sötét múlttal. Ezt mondták nekik száz éven át a mzunguk – a fehér emberek. És amit a fehér ember mond, azt sajnos még mindig elhiszik. Ugandában, a dobok hazájában az amerikai misszionáriusok által épített és üzemeltetett iskolában a Happy New Year! dal és a Biblia a tananyag, a törzsi ritmusok és az ősi mondák pedig feledésbe vesznek. Fehérnek, mzungunak lenni ezért felelősségteljes és embert próbáló feladat Afrikában. Fehér az orvos, aki száz éven át gyógyszert adott, fehér a parancsoló gyarmati tiszt, fehér a mérnök, aki vasutat épített, de bennünk látják a parafa kalapos, tökkelütött milliomost is és a tehetetlen, mindig elvesző, gyámoltalan turistát is, aki a feketék nélkül egy napig se maradna életben. Aki Afrikában járt, már soha nem lesz az, aki előtte volt. Elcsodálkozva nézi majd a pazarló jólétet, amelyet addig észre se vett. Elnézi a Nyugat kultúráját, az életstílust, amit a világnak adott – vagy ráerőltetett –, amit a világ nagy része csak irigyel. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el egyszer Afrikába.
Az este a társasjátéké. Turistaként is illik elegánsan megjelenni,
rövidnadrágot csak a gyerekek hordanak
Írta és fényképezte: Várnai László
| << | Szeptember 2010 | >> | ||||
| H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
| 27 | 28 | 29 | 30 | |||
