Indonézia
A világ negyedik legnépesebb országát, Indonéziát tökéletesen jellemzi az útikönyvünk által csak „gumiidőként” emlegetett jelenség, ezt már az országba tör ténő belépésünk utáni első órákban, napokban megtapasztaljuk. Alighogy meg érkezünk Szumátrára, jegyet váltunk egy közvetlenül a fővárosba tartó buszjárat ra. Az utazási iroda tájékoztatása szerint a járat 32 óra alatt ér Jakartába. „Összeszorított fogakkal majd kibírjuk valahogy!” – gondoljuk felszálláskor. Eltelik azonban 35 óra, de csak nem akarunk megérkezni, az idő viszont egyre csak nyúlik és nyúlik, éppúgy, mint a rétestészta. Negyvenkét óra utazás után kínunkban csak nevetni tudunk, amikor egy helyi utastársunk azzal próbál biztatni minket, hogy már csupán nyolc óra zötykölődés áll előttünk. Végül több mint 50 óra után érkezünk meg Jakartába, ahol aztán egy egész nap kell, hogy kipihenjük éle tünk leghosszabb, háromnapos és kétéjszakás maratoni buszozását. A főváros egyébként Indonézia legnagyobb kikötője, a térség kereskedelmi és gazdasági központja.
Az indonéz „skanzen”, a Taman Mini Indonesia park
Néhány napos itt-tartózkodásunk alatt szorgalmasan járjuk az utcákat, és végignézzük a fontosabb látnivalókat, többek között a Kota (Sunda Kelapa) nevű öreg kikötőnegyedet megkopott, holland építésű házaival, kétes tisztaságú kanálisaival és hídjaival; a kínai negyedet az üzleteivel és az Indonéz függetlenség alkalmából emelt nemzeti emlékművet, egy 137 méter magas aranylángot tartó márványoszlopot. Igazán nagy élményt a nemzeti múzeum jelent számunkra, ahol egy holland kulturális örökségvédelmi szervezet szolgáltatásának hála hetente két alkalommal egy idegenvezető másfél óra alatt ingyen körbevezeti az érdeklődőket, röviden bemutatja Indonéziát, és felhívja a figyelmet a múzeum gyűjteményének legérdekesebb darabjaira. Holland tárlatvezetőnk lebilincselő előadást tart az országról, különös tekintettel az őslakos népcsoportok hitvilágára, szokásaira. Indonézia területe egyébként hatalmas, csaknem kétmillió négyzetkilométer. Legnyugatabbra és legkeletebbre fekvő részei egymástól majdnem olyan távolságra vannak, mint Budapesttől Teherán. Az ország mintegy 18 ezer szigetből áll, ezeknek harmada lakott: a szigetvilág összesen több mint háromszáz különböző népcsoportnak ad otthont. A természeti viszonyok miatt e népcsoportok hoszszú évszázadokon keresztül egymástól elszigetelten fejlődtek, így igen különböző kultúrák, hagyományok alakultak ki és őrződtek meg egészen napjainkig. A legtöbben, majdnem 130 millióan Indonézia földrajzi, politikai és gazdasági központjában, Jáván élnek. Ez a sziget a Föld legnépesebb szige
te, és a világ legsűrűbben lakott területeinek egyike. Fontos még tudni, hogy a Földünkön napjainkban is működő mintegy hétszáz tűzhányó nagyobb része itt, a Csendes-óceán körüli térségben található, mivel Indonézia szigetcsoportjai épp az amerikai és az ázsiai földrész peremét kísérő, sokszor több ezer méter magasságba tornyosuló vulkáni képződmények mentén, a csendes-óceáni „tűzgyűrű” ívén helyezkedik el. Ezért van az, hogy az ország területén rendkívül sok, több mint száz aktív vulkán fenyegeti mindennap az ott élők életét. A 250 milliós indonéz lakosság csaknem fele veszélyes zónában él. A múzeumban a különféle népcsoportok makettházainak látványa még inkább megerősíti bennünk a szándékot, hogy meglátogassuk a várostól mintegy húsz kilométerre található Taman Mini Indonesia parkot is, amelyben az országban található más-más kultúrák épületeinek hasonmását, népviseletét, használati tárgyait mutatják be. Az indonéz „skanzenre” csak néhány óránk jut, ami igen kevésnek bizonyul. Fáj a szívünk, hogy nem tudjuk nyugodtan kiélvezni a változatos, igen egzotikus házikókat, mégis elégedetten távozunk, hisz legalább egy kis ízelítőt kaptunk azokból a tájegységekből is, amelyekre e nagy kiterjedésű országban lehetetlen eljutnunk a rendelkezésünkre álló alig három hét alatt. Elfogadjuk egy Jakartában élő kedves magyar barátunk ajánlatát, aki elvisz minket egy autó nélkül nehezen megközelíthető szafariparkba. A park különlegessége számunkra abban rejlik, hogy végre élőben, egészen 
közelről (de mégsem rácsok mögött) nézhetünk meg néhány Délkelet-Ázsiában, illetve Indonéziában őshonos állatot, így például a tapírt (amelynek felbukkanására hiába vártunk a maláj dzsungel mélyén), vagy a kizárólag Szumátra és Kalimantán szigetén élő orangutánt, illetve a lakhelye után elnevezett komodói sárkányt. Utóbbiról megtudjuk, hogy kiváló szaglásával már négy kilométerről megérzi áldozatát, hogy aztán harapásával, pontosabban a nyálában megtalálható súlyosan fertőző baktériumok segítéségével terítse le. Az indonéz szigetek nyugati csoportja (Szumátra, Jáva, Borneó, Bali) egyébként egykor az eurázsiai kontinenshez tartozott – így az ezeken található növény- és állatvilág tipikus délkelet-ázsiai; a keleti szigetek pedig (Pápua) az ausztrál kőzetlemezről „szakadtak le”, ezért élőviláguk az ausztráliaihoz hasonló: például erszényesekkel is találkozhatunk a természetben. A szafariparkban ennek megfelelően mindkét típusú állatvilág képviselőivel megismerkedhetünk. Szétosztogatjuk a magunkkal hozott répákat és banánokat a zebrák, tevék, elefántok között (kinek-kinek az ízlése szerint), majd a várva várt program, az állatsimogatás következik. Elsőként egy szumátrai tigriskölyköt, majd egy néhány hónapos fehér tigrist, aztán egy leopárdkölyköt simogathatunk, dögönyözhetünk meg, mindhárom ragadozó még így, néhány hónaposan is tiszteletet parancsoló és félelmetes látvány. Utolsóként két kis bohóccal, orangutánkölykökkel játszhatunk húsz
percet. Az ölünkbe ülnek, és elégedetten majszolják jutalombanánjukat, időnként fel-felnéznek ránk hatalmas szemeikkel, átölelik a nyakunkat, haverkodnak, mászókáznak rajtunk. Ezek a drótszőrű vörös kismajmok értelmet sugárzó szemeikkel pont olyanok, mint az embergyerekek, nem is lepődünk meg, amikor megtudjuk, hogy az „orang hutan” indonézül erdei embert jelent. András barátunktól Bogorban búcsúzunk el, és nekivágunk szállást keresni éjszakára. Elfoglaljuk emeleti szobánkat, elhelyezkedünk a teraszon álló fotelekben, és teát szürcsölgetve emésztgetjük a mögöttünk álló szép napot, ami végül még egy utolsó ajándékkal lep meg minket: életünk legszebb, legemlékezetesebb naplementéjével. Szótlanul nézzük végig, ahogy az ég kékje egyre sötétül, a fehér felhők rózsaszínre, lilára, narancssárgára, majd lángvörösre változnak, mindeközben a város több tucat mecsetjének minaretjéből egyszerre imára szólító müezzinek hangja száll felénk. A klasszikus jávai szépművészet és kultúra központjában, Yogyakartában lehetetlen nem magunkba szívni valamennyit a hagyományos batikolásból, bábjátékból, balett-, ezüst- és zeneművészetből, hiszen a város az ország tündöklő múltjára emlékeztető történelmi emlékeken kívül a kortárs művészetek alkotóinak, alkotásainak is otthont ad. Bár első délelőtt még csak egy rövid ismerkedősétára indulunk Yogya hangulatos szűk sikátoraiban, rövid időn belül áldozataivá válunk a rettegett „batikmaffiának”. Beszédbe elegyedünk ugyanis egy helyi fiatallal, aki „csak úgy mellékesen” megemlíti, hogy a város művészeti iskolájában épp ezen a napon kiállítást rendeznek a diákok képeiből. Ha gondoljuk, szívesen el is kísér minket az iskolába, ahol megismerkedhetünk a batikolás fortélyaival. Természetesen úgy gondoljuk, hogy nem hagyhatjuk ki ezt a remek alkalmat, hogy fiatal művészek kiállítását nézhessük meg, így a fiatalemberrel tartunk.
Tradicionális gamelán zenét játszanak a yogyakartai szultáni palotában
Egy kertes ház hátsó épületében rá is bukkanunk az említett bemutatóra, és szerencsénkre még a tanítómestert is ott találjuk. Megtudjuk, hogy a batikképek készítéséhez kétfajta viaszt használnak, méh- és gyertyaviaszt. Előbbivel a mintát rajzolják át, utóbbival azokat a felületeket kenik be, amelyeken antikos hatást kívánnak kiváltani, a gyertyaviasz ugyanis törik, és a repedéseken keresztül a festék helyenként meg tudja fogni az anyagot. A textilt először a világosabb színű festékbe mártják, majd folyamatosan haladnak az egyre sötétebb színek felé. Az egyes festések között persze mindig meg kell várni, amíg az anyag megszárad, és fel kell kenni a viaszt azokra a területekre, amelyeken nem akarjuk, hogy a sötétebb festék nyomot hagyjon. Az utolsó mártogatásoknál szinte már az egész anyagot viasz fedi. Mesélnek még egy-egy kép történetéről, készítőjéről, elmondják, hogy a kisebb képek néhány nap alatt elkészülnek, a nagyobbakkal azonban heteket, akár több mint egy hónapot is kell dolgozni. Megszemléljük valamennyi képet, válogatunk, gondolkodunk, melyiket szeretnénk megvenni, időközben kiderül, hogy másnap átköltöztetik a kiállítást Szumátrára, így vagy most megvesszük amelyik tetszik, vagy lecsúszunk róla örökre... Döntünk hát, és megveszünk néhány alkotást, közben megállapítjuk, milyen hatalmas szerencsénk volt, hogy épp összefutottunk a kedves fiúval. Alig hagyjuk azonban magunk mögött az iskolaudvart, amikor egy újabb fiatalember szólít meg minket, és meginvitál egy másik iskola kiállítására, amely szintén kizárólag ezen az egy napon van csak nyitva, és csodák csodájára épp másnap költöztetik át egy másik városba. És mi még azt hittük, hogy fél év utazás után már nincs túl egyszerű dolguk a minket becsapni szándékozó kereskedőknek. Nevetünk egy jót, aztán követjük a fiatalt, hisz valójában az első „kiállításban” sem csalódtunk. Délután biciklis taxival, azaz becakkal (ejtsd becsak) vitetjük ki magunkat Kota Gede-be, Yogya ezüstnegyedébe. Az útikönyvben olvasottak alapján falusi hangulatot várunk, azt, hogy öreg apókák kicsiny házikójuk előtt ülve formázzák az ezüstöt. Ebben némiképp csalódnunk kell, házikó helyett hatalmas, fényes üzlet előtt parkol le velünk a becakos, bent többteremnyi ezüst között szédelgünk, de azért valahogy sikerül kitalálnunk. Mi egy kisebb, családi vállalkozást szeretnénk megnézni – magyarázzuk becakosunknak, aki végül néhány utcával arrébb bekalauzol minket egy negyedakkora házba. De műhelynek itt is sincs se híre, se hamva, csak a bolt, dugig ékszerrel, tányérral, tálcával, étkészlettel, így aztán inkább hazavitetjük magunkat. Útközben elered az eső. Riksásunk lepattan a bicikliüléséről, és egy nejlonzacskóból pillanatok alatt védett kis utasteret varázsol számunkra. Kilátni ugyan többé nem lehet, de ázni nem ázunk. Ezzel szemben megtapasztalhatjuk az üvegházban érlelődő paradicsomok sorsát – szaunázunk egyet a fülledt melegben. A városközpontba visszaérve áttántorgunk egy warungba vacsorázni. Hogy mi is az a warung? Az olyan étkezdéket hívják így, ahol a betérő vendéget leültetik egy asztalhoz, amely néhány perccel később terülj-terülj, asztalkámmá válik, és roskadozni kezd a különféle ételektől. Sok helyen kínálják a csípős padangi konyha finomságait. A saját tányérunkra szedve abból eszünk és annyit, amiből csak akarunk, a fizetés pedig végül az elfogyasztott ételmennyiség függvényében változik. A padangi warungokat onnan lehet megismerni, hogy kirakatukban több sorban virítanak a még reggel elkészített ételek, rizs persze és halak, húsok, zö
ldségek, currys tojás, csili és mi szem-szájnak ingere. Az indonézek állítólag ugyanazt eszik reggel-délben-este, a háziasszony reggelire elkészíti az 5-6-féle főételt (a köret mindig rizs), és a család azt eszi egész nap. Hidegen. Ráadásul úgy készítik el az ételt, hogy egy nap alatt hűtés nélkül nem romlik meg ebben a tikkasztó hőségben sem. Másnap a város legfőbb nevezetességét, a Kratont, azaz a szultáni palotát tűzzük ki célul. A 18. század közepén épített elegáns épületegyüttes szinte város a városban, magát a bejáratot is nehezen találjuk meg. Az egyes pavilonokat árnyas fákkal beültetett udvarok kötik össze, amelyeket a dús növényzeten kívül a gazdagságot jelképező, kalitkába zárt csodaszép kakasokkal „díszítettek”. A palota számos udvarának egyikén egy tradicionális táncelőadásba botlunk – gyönyörű népviseletbe öltözött fiatal lányok és fiúk hajladoznak a színpadon, a hagyományos jávai muzsika lassú dallamára. Végignézzük a bemutatatót, majd folytatjuk felfedezőutunkat, bánatunkra azonban az épület nagy részét zárva találjuk, hiszen mind a mai napig ott lakik a szultán és családja. Az egykori „yogyakartai szultánság” ugyanis az Indonéz Köztársaság speciális státusú négy tartományának egyike – ahol a tartományi kérdésekben a szultán jogosult döntéshozatalra. Indonézia egyik világöröksége, a szanszkrit eredetű nevet viselő, buddhista Borobudur kicsivel több mint negyven kilométerre északra található Yogyakartától. Bérelt motorjainkkal a déli hőségben gördülünk be a 750 és 850 között épített templom mellé. Idegenvezető nélkül, magunk indulunk Indonézia legjelentősebb buddhista kegyhelyének „megmászására”. Az építmény kertjének bejáratát egy hatalmas bazár közepén találjunk meg, és csak azután nyerünk bebocsátást, miután átküzdjük magunkat a vulkáni kőből és fából faragott szobrokat, batikképeket, műanyag papucsot, úszógumit és még ki tudja mi mindent áruló jávaiak hadán. A kétmillió kőtömbből felépített templom öt alsó terasza négyzet, az ezekre épülő felső három terasz pedig kör alakú. A teraszok falát domborművek díszítik: az alsók falán mindennapi életjelenetek, feljebb Buddha életéből részletek, buddhista doktrínák láthatók. Mire egy buddhista zarándok rendeltetésének megfelelően kilencszer körbejárja az építményt, összesen öt kilométert gyalogol a domborművek, valamint a több mint ötszáz Buddha- szobor között.
A yogyakartai madárpiac szívfacsaró látvány
A sztúpa legfelső szintjére érve érheti el a nirvánát. A jávai buddhizmus 10. századi hanyatlásával a templom is feledésbe merült, vulkáni hamuréteg alá temetett romjai csak 1814-ben kerültek újból a köztudatba. A fullasztó hőségben elég keservesen kúszunk fel a kegyhely legfelső emeletére, de mi nemhogy kilencszer, még egyszer sem bírjuk rendesen körbejárni valamenynyi szintet. A vulkanikus hegyek ölelésébe zárt építmény tetején azonban fenséges látvány tárul a szemünk elé, amely minden fáradságért kárpótol. Az összhatást persze a háttérben magasodó, több mint 3000 méteres, füstölgő Merapi vulkán koronázza meg, amelynek szürke hamuval borított csúcsa élesen rajzolódik ki az azúrkék égbolt és a zöldellő kókuszpálmák koszorújában.
Életünk első működő vulkánja oly hívogatóan pöfékeli a szürke füstfelhőket katlanjából, hogy elhatározzuk: megnézzük közelebbről is. Zöldellő rizsföldek között robogunk motorjainkkal egészen Kaliurangig, a vulkán lábánál fekvő kis faluig, ahonnan az utóbbi néhány év kisebb kitöréseit megelőzően a kráter peremére vezető gyalogtúrák indultak. Már nagyon vágyunk egy frissítő italra, de olyan helyen próbáljuk szomjunkat csillapítani, ahonnan közben gyönyörködhetünk a Jáva legveszélyesebb vulkánjaként számon tartott Merapi panorámájában. Némi keresgélés után egészen véletlenül botlunk bele a „vulkánkilátópont” nevezetű helybe, amely valójában egy rét, ahonnan kiváló kilátás nyílik a füstfelhőt okádó csúcsra és az azt „körbefolyó” hamuszürke lávafolyamra. Hosszas tanakodás után az erdőszéli büfében vásárolunk magunknak italt, majd kölcsönkérünk egy kispadot, amelyet kicipelünk a rét közepére. Különös műgonddal alátámasztjuk, hogy még véletlen se billegjen, majd elhelyezkedtünk rajta, és önelégülten felpillantunk a hegyre. Azazhogy csak felpillantanánk, mert az időközben szemérmesen egy sűrű, sötét felhő takarásába bújt. Egy darabig mereven bámuljuk a vulkán hűlt helyét, hátha előbukkan legalább egy kis darabja, de hiába, többé már nem hajlandó megmutatni magát nekünk. Este még megnézünk egy „wayang kulit” előadást, a híres jávai árnybábjáték egy a turistáknak lerövidített, csupán egyórás változatát – az eredeti bábelőadás ugyanis legalább nyolc órán keresztül tart. Számunkra a fárasztó nap után 
egy óra is túl soknak bizonyul, a „mesén” negyedóra alatt úgy elálmosodunk, hogy muszáj szép csendben elhagynunk a terepet. A bábok érdekessége egyébként egyrészt hogy bivalybőrből készülnek, másrészt hogy teljesen laposak. A bábozó egy fehér lepedő előtt ülve mozgatja az erős fénynyel megvilágított bábokat, az előadás a lepedő túloldaláról igazán élvezetes, ha a néző csupán az árnyjátékot látja. Jáva szigetének talán legcsodálatosabb vulkánegyüttese a Bromo–Tengger–Semeru Nemzeti Park területén fekszik. Kialakulásának szövevényes története még ma sem minden részletében ismert. Két nagy tűzhányó, a Batok és a Bromo nőtt ki egy ősvulkán, a Tengger kilenc kilométer átmérőjű szájából. A két vulkán kúpjait az egymást követő kitörések során lerakódott láva- és vulkáni hamurétegek alakították ki. Reggel sikerül a terv szerint még napfelkelte előtt megérkeznünk a 2770 méteren fekvő kilátóhoz. Nem vagyunk egyedül, rajtunk kívül még rengeteg turista, köztük tucatnyi emberből álló magyar csapat várja, hogy a felkelő nap első sugarai megvilágítsák az alattunk elterülő tájat. Néhány perccel később valóban döbbenetes látványban van részünk, ahogy a vulkanikus hegyek mint kővé dermedt óriások először csak felsejlenek a szürkületben, majd körvonalaik fokozatosan egyre határozottabbá válnak, míg végül teljes részletgazdagságukban állnak előttünk. A már régen elszunnyadt, talán örök álmát alvó 2440 méter magas Batok szabályos kúpja képezi az előteret a nála csak alig 50 méterrel alacsonyabb Bromo fehér füstgomolyagot kilehelő szája, valamint a hátterükben magasba törő, és hétpercenként egy-egy füstfelhőt pöfékelő 3670 méteres Semeru alakja számára. A Bromo mély barázdákkal rovátkolt lábánál, a fekete vulkáni hamura épített hindu templom felülről nézve a jakartai nemzeti múzeumokban látott maketteket juttatja eszünkbe – jól kivehető háromudvaros felépítése. A nap időközben egyre magasabbra kúszik az égbolton, mi pedig leereszkedünk az egykori ősvulkán kráterébe, hogy megmásszuk a békésen füstölgő Bromót. Meredeken kaptatunk fel a kráter pereméig, hogy aztán végre belenézhessünk a vulkán óriási, mintegy 150 méteres szájába. Végül a kénes füst elviselhetetlen záptojásszaga visszavonulóra kényszerít minket. Kis idő múlva újra a Bromo lábánál állunk. Lovasok ténferegnek körülöttünk, várják az újabb kuncsaftokat, akik nem gyalog, hanem lóháton szeretnék megközelíteni a vulkán peremét. Alkudozni kezdünk velük egy rövid lovaglásról, de könnyen meggyőznek minket arról, hogy az egész hazautat lóháton tegyük meg – izgalmasabb lesz így, mint autóban kuksolva. Néhány lépés után vágtába ugratjuk végtelenül nyugodt és jól nevelt hátasainkat. A hamuszürke por szinte elnyeli a nyolc pata dobogásának hangját. Ahogy hátranézünk, mosolyogva konstatáljuk, hogy a lovászokat nem illik a fizetővendégek mellé ültetni az autóban – lovaink tulajdonosai nem a helyünket foglalták el a dzsipben, hanem az első lökhárítóba kapaszkodva lógnak az autó elején, és szükség esetén onnan integetnek nekünk, hogy mutassák a helyes irányt. Kimondhatatlanul boldogan érünk vissza éjszakai szállásunkhoz a piciny faluba.
Még aznap továbbindulunk következő állomásunk, Bali felé. Utunkat meredek hegyoldalba vájták, mégis mindkét oldalán mozaikszerűen elrendezett zöldségföldek díszelegnek. Káposzta-, hagyma-, burgonya- és paradicsomföldek árulkodnak a termőtalaj gazdagságáról. Ezeket a növényeket a trópusokon csak ilyen speciális, hűvösebb klímájú, magashegyi területeken lehet termeszteni, ez persze jócskán megnöveli a termények árát. Az itt élők helyi viszonylatban igen jómódúnak számítanak, többek között ez az oka, hogy miért vállalják ilyen sokan a veszélyt, és művelik földjeiket a gyakori vulkánkitörések fenyegetésének árnyékában. „Bali az Bali!” – mondjuk ki elégedetten, ahogy végignézünk Ubudnak, Bali kulturális fővárosának kertes házainak során. Mindenütt vörös téglából kirakott kerítés, mögötte piciny ház, amely mellől nem hiányozhat a szentély vagy templom. Útikönyvünk segítségével végre megértjük, mit jelképez az oszlopok tetejére faragott, színes napernyővel védett „kisszék”, amellyel szinte mindenütt találkozunk. Ez Brahma, Visnu és Siva trónja – a balinéz hinduk ugyanis, mint megtudjuk, nem szokták e hármast ábrázolni, csak az üres trónjuk figyelmeztet mindenkit állandó jelenlétükre. Ebédünket egy warungban költjük el, majd a helyi képzőművészeti termékeket vesszük alaposabban szemügyre. Festmények, maszkok, kő- és faszobrok. Legszívesebben mindent felvásárolnánk.
Családok munka közben – életképek Baliról
Hihetetlen szép dolgokat találni szinte egész Indonéziában, de Balin különösképpen. Már régóta kiterveltük, hogy Bali hangulatos szigetét kismotorral fogjuk felfedezni. Úgy gondoljuk, a sziget körbejárására a maradék hat napunk elég is lesz. Persze a tervek azért vannak, hogy meghiúsuljanak, amúgy a hat nap tényleg elég lenne, de csak akkor, ha épp nem az esős évszakban járnánk. Első motoros célpontunk a Bratan-tó és a rátelepített balinéz templom, ami mindössze 60 kilométeres robogózást igényel. Monszun ide vagy oda, a reggeli csendes, szemerkélő esőt nem tudjuk komolyan venni. Öt hónapja száraz évszakhoz vagyunk szokva, már szinte el is felejtettük, hogyan tud esni az eső, ha akar. Így aztán amikor Indra, a fellegek istene egy pillanatra engedélyt ad az indulásra, magabiztosan pattanunk fel motorjainkra. Szorgosan forgatjuk a benzinkútnál szerzett térképünket, de mivel az Bali madárvilágára és nem közútjaira összpontosít, húsz perc elteltével már fogalmunk sincs arról, hogy hol járunk. Végül amikor megkérdezzük valakitől az Ubudból kivezető utat, kiderül, hogy a várost már magunk mögött hagytuk, és épp a jó irányba eső első faluban haladunk. Ekkor tudatosodik bennünk, hogy az út menti települések teljesen egymásba folynak, és ha vannak is útjelző táblák, azok szégyenlősen a fák mögé bújva lesik a forgalmat. A térképet zsebbe gyűrve a továbbiakban már a falusiaktól kérünk segítséget. Bali teljes egészében egy élő skanzen: a tipikus sarkosan díszített vörös tégla falak, házrészletek, „bali kőkapuk”, templomok a legeldugottabb falucskában is megtalálhatóak. Eltűntek a Jáván, Szumátrán megszokott lemeztetővel védett fakalyibák, helyettük cseréptető és vörös tégla, illetve díszesen simított betonépületek adják a jóval erősebb védelmet a balinézeknek. A falvakkal öszszenőtt üde, sűrű pálmaerdők, két-három méteres virágzó bokrok, rendezett teraszos rizsföldek, tisztaság, mosolygó arcok... mindez együtt, egy eddig az utunk során nem tapasztalt, hibátlan „csodavilágba” repít minket. Szerpentinnel kell megbirkóznunk. Az egyik éles kanyarban érdekes állatokra figyelünk fel. Az út szélén, napernyő alatt méteres tarajos gyík forgatja szemeit, mellette gyümölcsevő denevér lóg egy póznáról. Mint kiderül, egy fiatal fiú házi kedvencei. Tovább kanyargunk célunk, a Bratan-tó felé, de amikor megpillantjuk azt egy dombtetőről, mégsem vagyunk teljesen elégedettek. Nehezen ismerjük fel ugyanis a fátyol mögül, amit a bukósisakunkról ömlő esővíz képez párás motoros szemüvegünk előtt. Szakad az eső. Mintha dézsából öntenék. Befarolunk egy tetővel védett büfésor elé, rendelünk egy teát, és vacogva várjuk, hogy talán amilyen hirtelen jött, úgy el is áll az eső. Egy óra elteltével, amikor már úgy érezzük, hogy ha tovább maradunk, újsághír lesz belőlünk, újra felzúgnak motorjaink, és elindulunk – visszafelé. Száz méterrel a cél előtt adjuk fel, de nincs értelme se tovább várnunk, se közelebb mennünk, hiszen a völgyben található kis tón ködfelhő ül.
A következő néhány napon már korábban kelünk útra, délelőttönként napsütésben csodálhatjuk meg a dimbes-dombos vidéken elterülő kiterjedt rizsföldeket, az Ubud környéki falvakat, a gazdag vulkáni talajon fakadó szőlőültetvényeket. Délután azonban minden alkalommal pontosan érkezik az eső, sűrű, nagy cseppekben szakad le az égből, és hiába a magunkkal hurcolt pulóver és esőkabát, bizony bőrig ázunk és megfagyunk éppúgy, ahogy az első napon még nélkülük tettük. Időközben persze magát Ubudot is felfedezzük, betérünk a yogyainál jóval szerényebb méretű és így meghittebb hangulatú királyi palotába, és belopakodunk a Saraswati-templomba is. Az épület előtt lótuszvirágokkal teli gyönyörű tavacska, amely esténként még hívogatóbbá teszi a mögötte tornyosuló csipkézett, szobrokkal díszített templombejáratot. Utolsó napunkon úgy döntünk, eleget áztunk, így aznap inkább autót bérelünk, hogy azzal jussunk el Bali távoli, keleti csücskébe, amely tengerpartjáról híres. Indonéziában a bal oldalon kell közlekedni, magában az autóban is a megszokotthoz képest minden a másik oldalon van, és mindennek tetejébe az indonézek elég vadul vezetnek. A feladatot tovább nehezíti, hogy irgalmatlan mennyiségű motoros, gyalogos és kutya, macska, tyúk tobzódik az utakon. Azért egész jól teljesítjük a feladatot, idővel már annyira ellazulunk, hogy még beszélgetni is tudunk. A térképolvasással továbbra se nagyon próbálkozunk, inkább a helyieket kérdezgetjük, hogy merre is az arra. Ezek a balinézek se nagyon akarják megérteni az embert! „Rendang?” – kérdezzük, ami az Ubudtól nem túl messze fekvő másik nagyobbacska város neve. A megkérdezett fura képet vág, és szemével kéri, ismételjük meg, mit is akarunk. „Rendang?” – hangzik el ismét, erre a kérdezett arca felderül, hogy végre érti, miről beszélünk: „Aha, Denpasar?!” – kiállt fel örömében. De téved, mi bizony nem Denpasarba, minden turista feltételezett célpontjába, Bali legfontosabb városába tartunk. Vagy negyedszeri ismétlésre végre tényleg megérti, és számunkra észlelhetetlen különbséggel ejtve közli: „Rendang!” – majd megmutatja az utat. Az igazat megvallva nem is a tengerpart a fő célunk, hanem az odáig tartó utazás, mert Bali leggyönyörűbb táján vezet keresztül. Igazán mesés helyeken kanyargunk, rizsföldekkel borított, pálmafákkal tűzdelt, üde zöld hegyoldalak között. A hegytetőről festői a látvány, ahogy a lépcsőzetesen kialakított rizsteraszok a távolság növekedésével párhuzamosan egyre kisebbeknek látszanak, a messzeségben pedig egybeolvadnak a kék tengerrel. Dél körül meg is érkezünk Amedbe, a búvárparadicsomba. Itt is kellemesen csalódunk, mert a kiépített puccos, Riviéra-szerű, fényes város helyett, amire számítunk egy csendes kis falucskát találunk a tengerparton, piciny étkezdékkel, ahol a kedves és mosolygós anyuka dolgozik a konyhán, lányai pedig a rendelést veszik fel; kihalt utcákat, üresen kongó szálláshelyeket. Igaz, hogy a monszun miatt nincs sok turista, de nehéz elképzelni, hogy annyival nyüzsgőbb itt az élet főszezonban. Túlságosan nem csábító a vízbe mártózás ötlete, hisz felhős az ég és hűvös szél fújdogál, a tenger felkorbácsolt hullámai pedig rémisztő, szürke víztömegként csapkodják a part fekete vulkáni homokját, így nem igazán meggyőzően válogatunk az öblök között, hogy hol is sznorkelingezzünk. Lelkesedésünket azonban rögtön visszaadja a hír, hogy az egyik öbölben, nem messze a parttól egy japán halászhajó roncsa található a víz alatt. Hamar megtaláljuk az öblöt, megtudjuk, pontosan hol is a roncs, és már úszunk is befelé. Az óceán vize kellemes meleg, a parttól alig tízméternyire, úgy ahogy mondták, tényleg gyönyörű színes korallok „virágoznak”. A roncsot is megtaláljuk a jelzett helyen, és bár egy kicsit nagyobbnak képzeltük, azért nem csalódunk benne. Persze a vízből a különféle méretű, szivárványszínű halak se hiányoznak, kedves ismerősként köszöntjük például a papagájhalat és a pillangóhalat. Hazafelé sokáig kanyargunk a tenger partján, majd ismét rizsföldes táj következik. Szorgosan kerülgetjük az út közepén édesdeden szunyókáló kutyákat, kiscsibéiket az aszfalton terelgető tyúkanyókat, integetünk a tejfehér fogukat ránk villantó szutykos gyerekeknek. Aztán begördülünk Ubudba, és miután leadjuk az autót, vacsoránkat a megszokott éttermünkben fogyasztjuk el. Gyorsan telik az idő, már indulnunk is kell tovább. Baliról a jávai Batamig repülünk, onnan átkompozunk a Maláj-félsziget csücskén található Szingapúrba. Itt viszont nem sok időt, mindössze egy éjszakát töltünk, aztán repülünk is tovább tizedik országunk, Ausztrália felé.
Az indonéz „skanzen”, a Taman Mini Indonesia park
Néhány napos itt-tartózkodásunk alatt szorgalmasan járjuk az utcákat, és végignézzük a fontosabb látnivalókat, többek között a Kota (Sunda Kelapa) nevű öreg kikötőnegyedet megkopott, holland építésű házaival, kétes tisztaságú kanálisaival és hídjaival; a kínai negyedet az üzleteivel és az Indonéz függetlenség alkalmából emelt nemzeti emlékművet, egy 137 méter magas aranylángot tartó márványoszlopot. Igazán nagy élményt a nemzeti múzeum jelent számunkra, ahol egy holland kulturális örökségvédelmi szervezet szolgáltatásának hála hetente két alkalommal egy idegenvezető másfél óra alatt ingyen körbevezeti az érdeklődőket, röviden bemutatja Indonéziát, és felhívja a figyelmet a múzeum gyűjteményének legérdekesebb darabjaira. Holland tárlatvezetőnk lebilincselő előadást tart az országról, különös tekintettel az őslakos népcsoportok hitvilágára, szokásaira. Indonézia területe egyébként hatalmas, csaknem kétmillió négyzetkilométer. Legnyugatabbra és legkeletebbre fekvő részei egymástól majdnem olyan távolságra vannak, mint Budapesttől Teherán. Az ország mintegy 18 ezer szigetből áll, ezeknek harmada lakott: a szigetvilág összesen több mint háromszáz különböző népcsoportnak ad otthont. A természeti viszonyok miatt e népcsoportok hoszszú évszázadokon keresztül egymástól elszigetelten fejlődtek, így igen különböző kultúrák, hagyományok alakultak ki és őrződtek meg egészen napjainkig. A legtöbben, majdnem 130 millióan Indonézia földrajzi, politikai és gazdasági központjában, Jáván élnek. Ez a sziget a Föld legnépesebb szige
te, és a világ legsűrűbben lakott területeinek egyike. Fontos még tudni, hogy a Földünkön napjainkban is működő mintegy hétszáz tűzhányó nagyobb része itt, a Csendes-óceán körüli térségben található, mivel Indonézia szigetcsoportjai épp az amerikai és az ázsiai földrész peremét kísérő, sokszor több ezer méter magasságba tornyosuló vulkáni képződmények mentén, a csendes-óceáni „tűzgyűrű” ívén helyezkedik el. Ezért van az, hogy az ország területén rendkívül sok, több mint száz aktív vulkán fenyegeti mindennap az ott élők életét. A 250 milliós indonéz lakosság csaknem fele veszélyes zónában él. A múzeumban a különféle népcsoportok makettházainak látványa még inkább megerősíti bennünk a szándékot, hogy meglátogassuk a várostól mintegy húsz kilométerre található Taman Mini Indonesia parkot is, amelyben az országban található más-más kultúrák épületeinek hasonmását, népviseletét, használati tárgyait mutatják be. Az indonéz „skanzenre” csak néhány óránk jut, ami igen kevésnek bizonyul. Fáj a szívünk, hogy nem tudjuk nyugodtan kiélvezni a változatos, igen egzotikus házikókat, mégis elégedetten távozunk, hisz legalább egy kis ízelítőt kaptunk azokból a tájegységekből is, amelyekre e nagy kiterjedésű országban lehetetlen eljutnunk a rendelkezésünkre álló alig három hét alatt. Elfogadjuk egy Jakartában élő kedves magyar barátunk ajánlatát, aki elvisz minket egy autó nélkül nehezen megközelíthető szafariparkba. A park különlegessége számunkra abban rejlik, hogy végre élőben, egészen közelről (de mégsem rácsok mögött) nézhetünk meg néhány Délkelet-Ázsiában, illetve Indonéziában őshonos állatot, így például a tapírt (amelynek felbukkanására hiába vártunk a maláj dzsungel mélyén), vagy a kizárólag Szumátra és Kalimantán szigetén élő orangutánt, illetve a lakhelye után elnevezett komodói sárkányt. Utóbbiról megtudjuk, hogy kiváló szaglásával már négy kilométerről megérzi áldozatát, hogy aztán harapásával, pontosabban a nyálában megtalálható súlyosan fertőző baktériumok segítéségével terítse le. Az indonéz szigetek nyugati csoportja (Szumátra, Jáva, Borneó, Bali) egyébként egykor az eurázsiai kontinenshez tartozott – így az ezeken található növény- és állatvilág tipikus délkelet-ázsiai; a keleti szigetek pedig (Pápua) az ausztrál kőzetlemezről „szakadtak le”, ezért élőviláguk az ausztráliaihoz hasonló: például erszényesekkel is találkozhatunk a természetben. A szafariparkban ennek megfelelően mindkét típusú állatvilág képviselőivel megismerkedhetünk. Szétosztogatjuk a magunkkal hozott répákat és banánokat a zebrák, tevék, elefántok között (kinek-kinek az ízlése szerint), majd a várva várt program, az állatsimogatás következik. Elsőként egy szumátrai tigriskölyköt, majd egy néhány hónapos fehér tigrist, aztán egy leopárdkölyköt simogathatunk, dögönyözhetünk meg, mindhárom ragadozó még így, néhány hónaposan is tiszteletet parancsoló és félelmetes látvány. Utolsóként két kis bohóccal, orangutánkölykökkel játszhatunk húsz percet. Az ölünkbe ülnek, és elégedetten majszolják jutalombanánjukat, időnként fel-felnéznek ránk hatalmas szemeikkel, átölelik a nyakunkat, haverkodnak, mászókáznak rajtunk. Ezek a drótszőrű vörös kismajmok értelmet sugárzó szemeikkel pont olyanok, mint az embergyerekek, nem is lepődünk meg, amikor megtudjuk, hogy az „orang hutan” indonézül erdei embert jelent. András barátunktól Bogorban búcsúzunk el, és nekivágunk szállást keresni éjszakára. Elfoglaljuk emeleti szobánkat, elhelyezkedünk a teraszon álló fotelekben, és teát szürcsölgetve emésztgetjük a mögöttünk álló szép napot, ami végül még egy utolsó ajándékkal lep meg minket: életünk legszebb, legemlékezetesebb naplementéjével. Szótlanul nézzük végig, ahogy az ég kékje egyre sötétül, a fehér felhők rózsaszínre, lilára, narancssárgára, majd lángvörösre változnak, mindeközben a város több tucat mecsetjének minaretjéből egyszerre imára szólító müezzinek hangja száll felénk. A klasszikus jávai szépművészet és kultúra központjában, Yogyakartában lehetetlen nem magunkba szívni valamennyit a hagyományos batikolásból, bábjátékból, balett-, ezüst- és zeneművészetből, hiszen a város az ország tündöklő múltjára emlékeztető történelmi emlékeken kívül a kortárs művészetek alkotóinak, alkotásainak is otthont ad. Bár első délelőtt még csak egy rövid ismerkedősétára indulunk Yogya hangulatos szűk sikátoraiban, rövid időn belül áldozataivá válunk a rettegett „batikmaffiának”. Beszédbe elegyedünk ugyanis egy helyi fiatallal, aki „csak úgy mellékesen” megemlíti, hogy a város művészeti iskolájában épp ezen a napon kiállítást rendeznek a diákok képeiből. Ha gondoljuk, szívesen el is kísér minket az iskolába, ahol megismerkedhetünk a batikolás fortélyaival. Természetesen úgy gondoljuk, hogy nem hagyhatjuk ki ezt a remek alkalmat, hogy fiatal művészek kiállítását nézhessük meg, így a fiatalemberrel tartunk. Tradicionális gamelán zenét játszanak a yogyakartai szultáni palotában
Egy kertes ház hátsó épületében rá is bukkanunk az említett bemutatóra, és szerencsénkre még a tanítómestert is ott találjuk. Megtudjuk, hogy a batikképek készítéséhez kétfajta viaszt használnak, méh- és gyertyaviaszt. Előbbivel a mintát rajzolják át, utóbbival azokat a felületeket kenik be, amelyeken antikos hatást kívánnak kiváltani, a gyertyaviasz ugyanis törik, és a repedéseken keresztül a festék helyenként meg tudja fogni az anyagot. A textilt először a világosabb színű festékbe mártják, majd folyamatosan haladnak az egyre sötétebb színek felé. Az egyes festések között persze mindig meg kell várni, amíg az anyag megszárad, és fel kell kenni a viaszt azokra a területekre, amelyeken nem akarjuk, hogy a sötétebb festék nyomot hagyjon. Az utolsó mártogatásoknál szinte már az egész anyagot viasz fedi. Mesélnek még egy-egy kép történetéről, készítőjéről, elmondják, hogy a kisebb képek néhány nap alatt elkészülnek, a nagyobbakkal azonban heteket, akár több mint egy hónapot is kell dolgozni. Megszemléljük valamennyi képet, válogatunk, gondolkodunk, melyiket szeretnénk megvenni, időközben kiderül, hogy másnap átköltöztetik a kiállítást Szumátrára, így vagy most megvesszük amelyik tetszik, vagy lecsúszunk róla örökre... Döntünk hát, és megveszünk néhány alkotást, közben megállapítjuk, milyen hatalmas szerencsénk volt, hogy épp összefutottunk a kedves fiúval. Alig hagyjuk azonban magunk mögött az iskolaudvart, amikor egy újabb fiatalember szólít meg minket, és meginvitál egy másik iskola kiállítására, amely szintén kizárólag ezen az egy napon van csak nyitva, és csodák csodájára épp másnap költöztetik át egy másik városba. És mi még azt hittük, hogy fél év utazás után már nincs túl egyszerű dolguk a minket becsapni szándékozó kereskedőknek. Nevetünk egy jót, aztán követjük a fiatalt, hisz valójában az első „kiállításban” sem csalódtunk. Délután biciklis taxival, azaz becakkal (ejtsd becsak) vitetjük ki magunkat Kota Gede-be, Yogya ezüstnegyedébe. Az útikönyvben olvasottak alapján falusi hangulatot várunk, azt, hogy öreg apókák kicsiny házikójuk előtt ülve formázzák az ezüstöt. Ebben némiképp csalódnunk kell, házikó helyett hatalmas, fényes üzlet előtt parkol le velünk a becakos, bent többteremnyi ezüst között szédelgünk, de azért valahogy sikerül kitalálnunk. Mi egy kisebb, családi vállalkozást szeretnénk megnézni – magyarázzuk becakosunknak, aki végül néhány utcával arrébb bekalauzol minket egy negyedakkora házba. De műhelynek itt is sincs se híre, se hamva, csak a bolt, dugig ékszerrel, tányérral, tálcával, étkészlettel, így aztán inkább hazavitetjük magunkat. Útközben elered az eső. Riksásunk lepattan a bicikliüléséről, és egy nejlonzacskóból pillanatok alatt védett kis utasteret varázsol számunkra. Kilátni ugyan többé nem lehet, de ázni nem ázunk. Ezzel szemben megtapasztalhatjuk az üvegházban érlelődő paradicsomok sorsát – szaunázunk egyet a fülledt melegben. A városközpontba visszaérve áttántorgunk egy warungba vacsorázni. Hogy mi is az a warung? Az olyan étkezdéket hívják így, ahol a betérő vendéget leültetik egy asztalhoz, amely néhány perccel később terülj-terülj, asztalkámmá válik, és roskadozni kezd a különféle ételektől. Sok helyen kínálják a csípős padangi konyha finomságait. A saját tányérunkra szedve abból eszünk és annyit, amiből csak akarunk, a fizetés pedig végül az elfogyasztott ételmennyiség függvényében változik. A padangi warungokat onnan lehet megismerni, hogy kirakatukban több sorban virítanak a még reggel elkészített ételek, rizs persze és halak, húsok, zö
ldségek, currys tojás, csili és mi szem-szájnak ingere. Az indonézek állítólag ugyanazt eszik reggel-délben-este, a háziasszony reggelire elkészíti az 5-6-féle főételt (a köret mindig rizs), és a család azt eszi egész nap. Hidegen. Ráadásul úgy készítik el az ételt, hogy egy nap alatt hűtés nélkül nem romlik meg ebben a tikkasztó hőségben sem. Másnap a város legfőbb nevezetességét, a Kratont, azaz a szultáni palotát tűzzük ki célul. A 18. század közepén épített elegáns épületegyüttes szinte város a városban, magát a bejáratot is nehezen találjuk meg. Az egyes pavilonokat árnyas fákkal beültetett udvarok kötik össze, amelyeket a dús növényzeten kívül a gazdagságot jelképező, kalitkába zárt csodaszép kakasokkal „díszítettek”. A palota számos udvarának egyikén egy tradicionális táncelőadásba botlunk – gyönyörű népviseletbe öltözött fiatal lányok és fiúk hajladoznak a színpadon, a hagyományos jávai muzsika lassú dallamára. Végignézzük a bemutatatót, majd folytatjuk felfedezőutunkat, bánatunkra azonban az épület nagy részét zárva találjuk, hiszen mind a mai napig ott lakik a szultán és családja. Az egykori „yogyakartai szultánság” ugyanis az Indonéz Köztársaság speciális státusú négy tartományának egyike – ahol a tartományi kérdésekben a szultán jogosult döntéshozatalra. Indonézia egyik világöröksége, a szanszkrit eredetű nevet viselő, buddhista Borobudur kicsivel több mint negyven kilométerre északra található Yogyakartától. Bérelt motorjainkkal a déli hőségben gördülünk be a 750 és 850 között épített templom mellé. Idegenvezető nélkül, magunk indulunk Indonézia legjelentősebb buddhista kegyhelyének „megmászására”. Az építmény kertjének bejáratát egy hatalmas bazár közepén találjunk meg, és csak azután nyerünk bebocsátást, miután átküzdjük magunkat a vulkáni kőből és fából faragott szobrokat, batikképeket, műanyag papucsot, úszógumit és még ki tudja mi mindent áruló jávaiak hadán. A kétmillió kőtömbből felépített templom öt alsó terasza négyzet, az ezekre épülő felső három terasz pedig kör alakú. A teraszok falát domborművek díszítik: az alsók falán mindennapi életjelenetek, feljebb Buddha életéből részletek, buddhista doktrínák láthatók. Mire egy buddhista zarándok rendeltetésének megfelelően kilencszer körbejárja az építményt, összesen öt kilométert gyalogol a domborművek, valamint a több mint ötszáz Buddha- szobor között.A yogyakartai madárpiac szívfacsaró látvány
A sztúpa legfelső szintjére érve érheti el a nirvánát. A jávai buddhizmus 10. századi hanyatlásával a templom is feledésbe merült, vulkáni hamuréteg alá temetett romjai csak 1814-ben kerültek újból a köztudatba. A fullasztó hőségben elég keservesen kúszunk fel a kegyhely legfelső emeletére, de mi nemhogy kilencszer, még egyszer sem bírjuk rendesen körbejárni valamenynyi szintet. A vulkanikus hegyek ölelésébe zárt építmény tetején azonban fenséges látvány tárul a szemünk elé, amely minden fáradságért kárpótol. Az összhatást persze a háttérben magasodó, több mint 3000 méteres, füstölgő Merapi vulkán koronázza meg, amelynek szürke hamuval borított csúcsa élesen rajzolódik ki az azúrkék égbolt és a zöldellő kókuszpálmák koszorújában.
Életünk első működő vulkánja oly hívogatóan pöfékeli a szürke füstfelhőket katlanjából, hogy elhatározzuk: megnézzük közelebbről is. Zöldellő rizsföldek között robogunk motorjainkkal egészen Kaliurangig, a vulkán lábánál fekvő kis faluig, ahonnan az utóbbi néhány év kisebb kitöréseit megelőzően a kráter peremére vezető gyalogtúrák indultak. Már nagyon vágyunk egy frissítő italra, de olyan helyen próbáljuk szomjunkat csillapítani, ahonnan közben gyönyörködhetünk a Jáva legveszélyesebb vulkánjaként számon tartott Merapi panorámájában. Némi keresgélés után egészen véletlenül botlunk bele a „vulkánkilátópont” nevezetű helybe, amely valójában egy rét, ahonnan kiváló kilátás nyílik a füstfelhőt okádó csúcsra és az azt „körbefolyó” hamuszürke lávafolyamra. Hosszas tanakodás után az erdőszéli büfében vásárolunk magunknak italt, majd kölcsönkérünk egy kispadot, amelyet kicipelünk a rét közepére. Különös műgonddal alátámasztjuk, hogy még véletlen se billegjen, majd elhelyezkedtünk rajta, és önelégülten felpillantunk a hegyre. Azazhogy csak felpillantanánk, mert az időközben szemérmesen egy sűrű, sötét felhő takarásába bújt. Egy darabig mereven bámuljuk a vulkán hűlt helyét, hátha előbukkan legalább egy kis darabja, de hiába, többé már nem hajlandó megmutatni magát nekünk. Este még megnézünk egy „wayang kulit” előadást, a híres jávai árnybábjáték egy a turistáknak lerövidített, csupán egyórás változatát – az eredeti bábelőadás ugyanis legalább nyolc órán keresztül tart. Számunkra a fárasztó nap után egy óra is túl soknak bizonyul, a „mesén” negyedóra alatt úgy elálmosodunk, hogy muszáj szép csendben elhagynunk a terepet. A bábok érdekessége egyébként egyrészt hogy bivalybőrből készülnek, másrészt hogy teljesen laposak. A bábozó egy fehér lepedő előtt ülve mozgatja az erős fénynyel megvilágított bábokat, az előadás a lepedő túloldaláról igazán élvezetes, ha a néző csupán az árnyjátékot látja. Jáva szigetének talán legcsodálatosabb vulkánegyüttese a Bromo–Tengger–Semeru Nemzeti Park területén fekszik. Kialakulásának szövevényes története még ma sem minden részletében ismert. Két nagy tűzhányó, a Batok és a Bromo nőtt ki egy ősvulkán, a Tengger kilenc kilométer átmérőjű szájából. A két vulkán kúpjait az egymást követő kitörések során lerakódott láva- és vulkáni hamurétegek alakították ki. Reggel sikerül a terv szerint még napfelkelte előtt megérkeznünk a 2770 méteren fekvő kilátóhoz. Nem vagyunk egyedül, rajtunk kívül még rengeteg turista, köztük tucatnyi emberből álló magyar csapat várja, hogy a felkelő nap első sugarai megvilágítsák az alattunk elterülő tájat. Néhány perccel később valóban döbbenetes látványban van részünk, ahogy a vulkanikus hegyek mint kővé dermedt óriások először csak felsejlenek a szürkületben, majd körvonalaik fokozatosan egyre határozottabbá válnak, míg végül teljes részletgazdagságukban állnak előttünk. A már régen elszunnyadt, talán örök álmát alvó 2440 méter magas Batok szabályos kúpja képezi az előteret a nála csak alig 50 méterrel alacsonyabb Bromo fehér füstgomolyagot kilehelő szája, valamint a hátterükben magasba törő, és hétpercenként egy-egy füstfelhőt pöfékelő 3670 méteres Semeru alakja számára. A Bromo mély barázdákkal rovátkolt lábánál, a fekete vulkáni hamura épített hindu templom felülről nézve a jakartai nemzeti múzeumokban látott maketteket juttatja eszünkbe – jól kivehető háromudvaros felépítése. A nap időközben egyre magasabbra kúszik az égbolton, mi pedig leereszkedünk az egykori ősvulkán kráterébe, hogy megmásszuk a békésen füstölgő Bromót. Meredeken kaptatunk fel a kráter pereméig, hogy aztán végre belenézhessünk a vulkán óriási, mintegy 150 méteres szájába. Végül a kénes füst elviselhetetlen záptojásszaga visszavonulóra kényszerít minket. Kis idő múlva újra a Bromo lábánál állunk. Lovasok ténferegnek körülöttünk, várják az újabb kuncsaftokat, akik nem gyalog, hanem lóháton szeretnék megközelíteni a vulkán peremét. Alkudozni kezdünk velük egy rövid lovaglásról, de könnyen meggyőznek minket arról, hogy az egész hazautat lóháton tegyük meg – izgalmasabb lesz így, mint autóban kuksolva. Néhány lépés után vágtába ugratjuk végtelenül nyugodt és jól nevelt hátasainkat. A hamuszürke por szinte elnyeli a nyolc pata dobogásának hangját. Ahogy hátranézünk, mosolyogva konstatáljuk, hogy a lovászokat nem illik a fizetővendégek mellé ültetni az autóban – lovaink tulajdonosai nem a helyünket foglalták el a dzsipben, hanem az első lökhárítóba kapaszkodva lógnak az autó elején, és szükség esetén onnan integetnek nekünk, hogy mutassák a helyes irányt. Kimondhatatlanul boldogan érünk vissza éjszakai szállásunkhoz a piciny faluba. Még aznap továbbindulunk következő állomásunk, Bali felé. Utunkat meredek hegyoldalba vájták, mégis mindkét oldalán mozaikszerűen elrendezett zöldségföldek díszelegnek. Káposzta-, hagyma-, burgonya- és paradicsomföldek árulkodnak a termőtalaj gazdagságáról. Ezeket a növényeket a trópusokon csak ilyen speciális, hűvösebb klímájú, magashegyi területeken lehet termeszteni, ez persze jócskán megnöveli a termények árát. Az itt élők helyi viszonylatban igen jómódúnak számítanak, többek között ez az oka, hogy miért vállalják ilyen sokan a veszélyt, és művelik földjeiket a gyakori vulkánkitörések fenyegetésének árnyékában. „Bali az Bali!” – mondjuk ki elégedetten, ahogy végignézünk Ubudnak, Bali kulturális fővárosának kertes házainak során. Mindenütt vörös téglából kirakott kerítés, mögötte piciny ház, amely mellől nem hiányozhat a szentély vagy templom. Útikönyvünk segítségével végre megértjük, mit jelképez az oszlopok tetejére faragott, színes napernyővel védett „kisszék”, amellyel szinte mindenütt találkozunk. Ez Brahma, Visnu és Siva trónja – a balinéz hinduk ugyanis, mint megtudjuk, nem szokták e hármast ábrázolni, csak az üres trónjuk figyelmeztet mindenkit állandó jelenlétükre. Ebédünket egy warungban költjük el, majd a helyi képzőművészeti termékeket vesszük alaposabban szemügyre. Festmények, maszkok, kő- és faszobrok. Legszívesebben mindent felvásárolnánk.Családok munka közben – életképek Baliról
| A hindu istennő, Kali maszkja gyakran visszatérő motívum Balin  |
Táncóra a királyi palotában, Ubud, Bali |
Rizsföldek Kelet-Bali lankáin
Írta és fényképezte: Papanek Zsuzsanna és Ács László
| << | Szeptember 2010 | >> | ||||
| H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
| 27 | 28 | 29 | 30 | |||
