Malajzia

A Maláj-félsziget északnyugati szélén elterülő, alig 285 négyzetkilométeres Penang-sziget rögtön a megérkezésünk után szívünkbe lopja magát, élvezzük a hihetetlen multikulturalitást, az indiai, kínai, maláj, thai, angol városrészeket, embereket. E sok nemzetiség a gyarmati időkben alakult ki, amikor az angolok betelepedésre bátorították a környező nemzetek fiait: az indiaiakat a gumiültetvényekre és vasutat építeni, a kínaiakat bányászni, a ceyloniakat papoknak, a szikheket pedig rendőröknek hívták ide. A szigetre a 18. században Francis Light kapitány a Kelet-indiai Társaság nevében diplomáciai cserék keretében tett szert, és néhány évvel később „kelet gyöngyszemeként” vált ismertté. Ma már a fő kereskedelmi és gazdasági központnak számít, és Ázsia leghosszabb hídja, a Penang híd köti össze a szárazfölddel. Átsétálunk Little Indián, koloniális épületek árkádjai alatt gyümölcsöt vásárolunk, majd elhaladunk egy muszlim mecset mellett, míg végül chinatownban találjuk magunkat. Itt már készülődnek az éjszakai mulatságra, a kínai újév ünneplésére. Az izzasztó meleg ellenére elkezdjük bejárni a „penangi kulturális út” ajánlott útvonalát: egy-két viktoriánus épület után megnézzük az ország legrégebbi anglikán templomát, majd néhány kínai templomhoz, később pedig Little Indiában egy 1833-ban épített hindu templomhoz zarándokolunk. A közeli Keling Kapitány mecsetben készséges idegenvezetőnk akad – megmutatja az épületet, majd búcsúzásképpen hangsúlyozza, hogy ők az igazi iszlám vallás gyakorlói, a Korán helyes értelmezői, és mint ilyen, kollektívan elítélik a terrorizmust. Még néhány mecset és kínai templom után megérkezünk az Iszlám Múzeum csinos kis épületéhez, amely eredetileg egy szumátrai, Aceh tartománybeli arab kereskedő háza volt. A múzeum a penangi iszlám közösség történetét és örökségét mutatja be – elismerésre méltó igényességgel. A hőség kiűz minket az óceánpartra, a régi kikötőhöz. A víz felől friss, sós levegőt hoz felénk a tengeri szellő. Élvezettel hűsölünk a parton, majd néhány szökkenéssel, minden nehézség nélkül bevesszük a Cornwallis erőd édesen alacsony falait.

Penang szigete és legnagyobb városa; a Penangként is emlegetett Georgetown mára Malajzia fontos kereskedelmi és gazdasági központja


 
A szigetet gyarmatosító Francis Light kapitány annak idején egy cölöperődöt épített erre a helyre, a körülötte húzódó várárkot azonban mintegy száz éve betemették a maláriajárvány megfékezése érdekében. Lassacskán visszatérünk a kínai negyedbe, hogy részt vegyünk életünk első kínai újévi ünnepségén. Hatalmas forgatagban találjuk magunkat, egymás után színpadok, a színpadokon színes lampionok és a tradicionális ruhába öltözött akrobata színészek mindegyik helyszínen másmás előadással szórakoztatják a közönséget. Éppen sikerül ráhangolódnunk az utcabálra, amikor észrevesszük, hogy az emberek pakolnak, a színpadokat lebontják: este tízre már vége is van a mulatságnak. Hamar lerendezték az újévi ünnepet. Mi még maradunk, járjuk az utcákat, beszippantjuk a jellegzetes illatokat, hallgatjuk a különböző zajokat, pillantásunkkal simogatjuk a város épületeit, közben törölgetjük homlokunkról az izzadságcseppeket. Utazás az utazásban. Nosztalgiával telve lépegetünk egymás mellett, átadva magunkat az emlékeinknek – India, Kína, Spanyolország, Törökország... mind együtt, egy helyen itt, Malajziában. Az etnikai sokszínűséget magunk mögött hagyva buszra szállunk, és Cameron-felföld felé vesszük az irányt. Az autópálya itt is álmosító, ugyanúgy, mint bárhol a világon, még akkor is, ha egy dzsungelen vezet keresztül, és akkor is, ha az emberek rohanó életét bámuló majmok ülnek a leállósávban. Egy órája vagyunk úton, és álomkórban szenvedő buszvezetőnk már harmadszor ébred az utasok hangos kiáltására. A kanyargós, hegyi útszakasz előtt úgy döntünk, megszakítjuk az utazást, így csak másnap reggel, egy már éberebb sofőr juttat minket biztonságosan a Cameron-felföldi Tanah Rata városkába.

Újévi díszben a penangi utcák

Az 1300–1800 méter tengerszint feletti magasságon elterülő felföldig vezető út a dzsungellel benőtt vagy épp teaültetvényekkel tarkított hegyek között kanyarog. Ilyen magasságban a hőmérséklet sosem esik 10 fok alá és nem megy 21 fok fölé. Vékony pulóverben és hosszúnadrágban indulunk útnak reggel, élvezettel szippantunk mélyeket a friss, hűvös levegőből. A kellemes klíma miatt a terület igen termékeny – így vidéknéző utunk során egy kaktuszfarmot, egy eperföldet, egy lepkefarmot és egy teaültetvényt látogatunk meg. A lepkefarmon különböző méretű, apró és tenyérnyi nagyságú, gyönyörű színekben pompázó pillangók repkednek körülöttünk, ülnek a vállunkra, arcunkra, pulóverünkre, továbbá kígyók, békák, gekkók és mindenféle bogarak csücsülnek a terráriumukban. Utóbbiakat szerencsére csak felügyelet mellett engedik ki gondozóik – a legfantasztikusabb közülük a levélnek álcázott béka és sáska, valamint a hátán emberarcot mintázó bogár. A teaültetvényen 75-80 éves teacserjék hosszú sorai várnak ránk. A növényeket háromhetente nyírják, ha nem tennék, többméteres fává cseperednének. Az egész világ hullámzik körülöttünk, ahogy végignézünk a szemközti domboldalakon és az alattunk hosszan elnyúló völgyön. A mindenütt derékmagasságúra nyírt, girbegurba sorokba ültetett cserjék jól kihangsúlyozzák a domborzati változásokat: mintha egy óriási terepasztalon állnánk. Végignézzük a tealevél betakarításának folyamatát, majd betérünk egy teagyárba, hogy megtudjuk, mi történik a leszedett, learatott levelekkel mire a teáscsészénkbe kerülnek. Itt a gyárban összetördelik a levelet, hogy kicsurranjon a leve, aztán két-három órát hagyják fermentálódni, utána csaknem 100 fokon kiszárítják, végül méret alapján szortírozzák, és aromazáró dobozokba, zacskókba csomagolják. Hatszázezer kilogramm teát csomagolnak csak itt évente, azaz 820 ezer csészényit naponta! Pörköli a dízelfüst az aszfaltot mögöttünk, ahogy a hegyoldalra tekeredett úton kanyargunk a Cameron-felföldről Kuala Lumpurba, a főváros felé. Gondolatainkba merülünk, és csak a Kuala nevű táblák sorára térünk vissza a valóságba. Kuala Lumpur, Kuala Lipis, Kuala Tembeling – hagyjuk magunk mögött egymás után a Kuala, vagyis torkolatvidék nevű településeket Kuala Tahan felé zötykölődő buszunkkal. Az ülések között fehér kendőt viselő, mohamedán iskolás lányok mosolyognak ránk. Mielőtt leszállnának, a legközelebb álló hirtelen odalép hozzánk: „Legyetek üdvözölve Malajziában” –motyogja, majd egy festett, fából faragott kulcstartót nyom egyikünk tenyerébe. Értetlenül mosolyogva állunk egy darabig, majd megszemléljük az ajándékunkat: „Islam is the way of the life”, vagyis az Iszlám az élet útja – áll a kis kulcstartón. Szótlanul forgatjuk kezünkben a tárgyat, és hálásan gondolunk a kis iszlám lányra, akitől megint csak valami nagyon fontosat tanultunk. Szomorú, hogy általában valamennyien anélkül ítélkezünk a másság felett, hogy megismernénk azt. Pedig ha békében szeretnénk élni a Földön, a monoton „ösztönéletünket” ki kellene egészítenünk: szánnunk kellene néhány évet arra, hogy megismerjük felebarátainkat és az általuk létrehozott kultúrákat. Ez egyenes út volna a béke felé, amellyel csitíthatnánk a bennünk szunynyadó ösztönállatot, és közös erővel könnyebben elérhetnénk azt, amire mindig is vágytunk: az élet értelmének megismerését. Ha rajtunk múlna, mindenütt leszerelnénk a katonaságot, helyette viszont kötelezővé tennénk a Föld-kerülést, Földünk legalább egyszeri, figyelmes körbejárását. Kuala Tembelingben kénytelenek vagyunk a tömegközlekedést turistabuszra váltani, egy kisvárosban megállunk még egy mecset előtt, hogy újdonsült sofőrünk eleget tehessen esti imádkozási kötelességének, majd néhány óra alatt, egy rendkívül rossz minőségű, éles kanyarokkal tűzdelt úton egyetlen működő fényszóró csóvájának segítségével átszeljük a dzsungelt, miközben még nálunk is ijedtebb vadállatok szaladgálnak a kocsink előtt keresztül az úton. Valamivel éjfél előtt érkezünk Kuala Tahanba. Ez a falu az egyik kiindulópontja a Taman Negara Nemzeti Park területén tehető dzsungeltúráknak. A 4343 négyzetkilométer alapterületű park a világ legöregebb trópusi esőerdeje, amelyet sem a jégkorszakok, sem az éghajlatváltozások, sem a tenger szintingadozásai nem pusztítottak el. Több mint tizenötezer növényfaj és számos veszélyeztetett állatfaj él itt, és védelemre szorulnak a vándor erdei emberek, az orangaslik, Malajzia őslakói is. Tettünk már utunk során túrát Laosz, Vietnam, Thaiföld őserdőiben, aludtunk is kint a szabadban, de itt egyedülálló élménnyel kecsegtetnek minket: ha egy gyalogtúra keretében vadlesen alszunk, láthatunk tapírt, elefántot, szumátrai orrszarvút vagy akár maláj tigrist is – itt persze nem a nyolcvanas évek népszerű filmsorozatának főszereplőjére gondolunk. Utánajárunk, hova érdemes kirándulni, hány napig tart a túra, kell-e vezetőt bérelnünk. Meglepő módon a parkőrök ösztönzik a vezető nélküli túrázást, térképet nyomnak a kezünkbe, hálózsákot akasztanak a vállunkra, mi pedig nyakunkba vesszük a dzsungelt. A kiépített „lombkoronaséta” jó mókának bizonyul, végre megszemlélhetjük a faóriásokat felülről is, és nem utolsósorban a kilátásban is gyönyörködhetünk. Miután végigjárjuk a fák csúcsait összekötő függőhídrendszert, folytatjuk túránkat az újdonsült térképünk alapján. Látszólag egy igen egyszerű útvonalat kell követnünk, azt azonban az elnagyolt szintvonalas térképből nem lehet kiolvasni, hogy a part igen meredek, és százméterenként patak szeli keresztül az ösvényünket, amelynek parti letörései meredekek és csúszósak. A dipterocarp fák támasztógyökereinek kijátszása és a szúrós rattanpálmák tüskéinek kerülgetése már csak hab a tortán. Borzasztó a páratartalom, fürdünk az izzadságban, úgy nézünk ki, mintha épp egy medencéből másztunk volna ki, ahol ruhástul mártóztunk meg.

A rohamosan fejlődő Kuala Lumpur látképe, jobb oldalon a híres Petronas ikertoronnyal

Sötétben érünk a magasleshez. A fatákolmány egy tisztásra néz, egyik csücskében friss forrás várja a szomjas állatokat. A 12 fős vadlesen éppen annyi szabad ágy van már csak, ahányan vagyunk. Szerencsénk van. Lepakolunk a fapriccsekre, aztán gyorsan helyet foglalunk a falon ütött, lőrésszerű nyílás előtt, és várjuk a tapírokat. Kis idő múlva a kirágcsált gyümölcshéjakat lehullató majmok is elcsendesednek, és sötét éjszaka borul a dzsungelre. A bokrokban csillogó pontokat pillantunk meg. „Aha! Ott villog a tapír szeme!” – lelkesedünk fel, de amikor a pöttyök már három-négy méter magasban pislákolnak, magunkat sem tudjuk meggyőzni, hogy tapírt látunk. Hinnünk kell a szemünknek, csak szentjánosbogarak játszottak velünk. Eltelik egy óra, másfél, kettő, lelkesedésünk szép lassan semmivé foszlik, a megerőltető nap után erőt vesz rajtunk a természetes fáradtság, és elszenderülünk a fekhelyünkön. Édes álmunk azonban nem tart sokáig, hamarosan a szomszédos ágyat kibérelő lengyel lány sikolyára ébredünk. Zseblámpája fényében az ágya végében kuporgó, jól megtermett patkány árnyéka a szúnyoghálójára vetül. Néhány percig szemeznek egymással, majd a patkány süteményzsákmányával a szájában, teljes lelki nyugalommal odébbszökdécsel néhány métert. A zseblámpa fénye kialszik, mi összébb kucorodunk a fadeszkánkon, és újra mély álomba merülünk. Másnap kénytelenek vagyunk erősebb tempót diktálni, mert ha egy pillanatra is megállunk, a testünk melegét és a lépteink által keltett finom rezgéseket érzékelő vérszívó avarpiócák azonnal a lábunk felé indulnak. Este még csodálkoztunk azon, hogy szedhettek össze lakótársaink három-négy piócát is ebben a barátságos kis dzsungelben... Úgy tűnik, nekünk csak szerencsénk volt, és a vadleshez vezető utunk piócamentes területen vezetett. Nem úgy a hazaút! Szabályosan menekülnünk kell a földigilisztára hasonlító csúszómászók elől, akik ha megérzik a közeledésünket, farkukon felágaskodva „monitoroznak”, majd hernyómozgással vetik ránk magukat. Mivel „megelőzésről” szó sem lehet, így a rohamtempót alkalmazzuk piócavédelem gyanánt, egész jó eredménnyel. Teljesen kitikkadva, fáradtan, de csak néhány csepp vérveszteséggel ússzuk meg végül a dzsungelkalandot.

A Taman Negara Nemzeti Park őserdejében
Malajzia fővárosába, Kuala Lumpurba (KL-be, ahogy a helyiek hívják) egy csendes, nyári zápor elálltakor érkezünk meg. Az utolsó néhány méteren nekünk, utasoknak kell tolnunk a buszt, hogy be tudjon állni a pályaudvarra, de mi már ezen sem csodálkozunk. Egy jó barátunk jön elénk a buszhoz, tökéletes vendéglátóként már az utcán egy-egy doboz sörrel köszönt minket, majd elkalauzol a lakásához. Magunk se gondoltuk volna, hogy ekkora élményt jelent majd több mint négy hónap után újra megérezni az otthon melegét, a saját fotel, saját konyha, saját fürdőszoba örömét. Nem is szívesen hagyjuk magunk mögött ezt a már elfeledett kényelmet, pedig itt is van miért. Kuala Lumpur malájul mocsaras folyótorkolatot jelent, az 1850-es évek előtti, egykoron maláriával fertőzött mocsaras vidékre azonban már csak e név emlékeztet. A csaknem kétmilliós metropolis, bár nem tartozik a történelmi városok közé, ma már Délkelet-Ázsia fontos nemzetközi kereskedelmi és üzleti központja. Ez a rohamosan fejlődő nagyváros a magasvasutak, az emelt-süllyesztett autópályák, sétálóutcák, üzleti negyedek, vibráló neonreklámok, felhőkarcolók városa. Nem is csoda, hogy itt emelkedik a híres Petronas ikertorony, amely 452 méterével 2003-ig a világ legmagasabb épületének számított. A két tornyot a 41–42. emelet magasságában egy 58 méter hosszú, kétszintes híd köti össze, és bár a tornyok csúcsai nem, de a híd nyitva áll az érdeklődők előtt. A város másik látnivalója a főpályaudvar indiai mogul motívumokkal, minaretekkel, boltívekkel, kupolákkal díszített épülete, valamint az angol uralom alatt krikettpályaként szolgáló, a városközpontban található Szabadság tér, ahol 1957 augusztusában kikiáltották Malajzia függetlenségét. Mivel KL lakossága három nagy népcsoportból áll – kínaiakból, malájokból és indiaiakból –, a sok szebbnél szebb muszlim mecseten kívül számos kínai és hindu templom is található a városban. A nagy ünnepek alkalmával akár százezer főt is befogadó hindu zarándokhely, a Batu Cave 13 kilométerre található a várostól. A brahmanista templomként funkcionáló, 400 méter hosszú mészkőbarlangrendszert, amely három fő és számos kisebb teremből áll, 1892-ben fedezték fel. Egyes termeinek magassága meghaladja a 100 métert is, falait pedig a hindu mitológia jelenetei és agyagfigurák díszítik.

Éjszakára a Malaka folyó szegények lakta partja is színes lámpák fényébe burkolózik

A Holland Téren álló stadthuys erőd Melakában

Jó lenne még néhány napot maradni a városban, de az idő sürget, tovább kell indulnunk, hiszen már így is csak két és fél hetünk marad Indonéziára az eredetileg tervezett három és fél helyett. Utolsó malajziai városunk a félsziget délnyugati partján, a Malaka-szorosnál fekvő Melaka. Az 1400-as években egy hindu pap által alapított kikötőváros az idő múlásával egyre közkedveltebb lett az arrafelé hajózó arab, kínai, indiai és európai kereskedők körében, akik itt töltötték fel élelem- és vízkészleteiket. 1511 után a portugálok, 1641-től a hollandok, 1795-től pedig a britek gazdagodtak a kikötőn át folytatott fűszerkereskedelemből. A Malaka folyótorkolat eliszaposodásával és Szingapúr fellendülésével párhuzamosan Melaka városa hanyatlásnak indult, és mára egy csendes, aranyos kisvárossá vált. Útikönyvünk szerint Penanghoz hasonlóan multikulturális, de még annál is szebb és hangulatosabb, így amikor buszunk begördül a városba, mi csak döbbenten nézünk ki az ablakon. Az első, amit megpillantunk, egy soksávos út mentén elhelyezkedő hatalmas bevásárlóutca, tele TommyHilfiger-, Esprit- és Camel-boltokkal. Mindennek nevezhető, csak hangulatosnak nem. Szerencsére azért nem adjuk fel könnyen, így aztán – miután beköltözünk egy barátságos szállóba, és a szemközti indiai étteremben elfogyasztjuk aznapi ebédünket – a látnivalók nyomába eredünk. Rövidséta után rábukkanunk a szabadtéri közlekedési múzeumra repülővel, mozdonnyal, fiákerrel és egy tankkal. Árnyékukban azonban feltűnnek a gyarmati múlt emlékei is, a Stadthuys nevű hajdani holland erőd, a korabeli, sötétbordóra festett hivatalépületek, amelyek már felidéztek egy keveset Melaka régmúlt gazdagságából, és a portugálok által épített Szent Pál-templom. 1553-ban innen szállították a kelet apostolának, Xavéri Szent Ferencnek a földi maradványait Goára, ahol néhány hónappal ezelőtt saját szemünkkel láttuk a barát üvegkoporsóban fekvő holttestét. Igazán varázslatos dolog ez a Föld-kerülés. A Malaka folyó két partján két különböző világ fogad minket: az egyik parton a régi pompájukban tündöklő gyarmati épületek, a másikon pedig a helyi kínai szegénynegyed roskadozó, apró viskói. Az ellentétet az esti kivilágítás csak még jobban kihangsúlyozza. Azért a kínai városrészben se csak kopott kalyibákkal találkozunk, hanem egy igazán színes, sokszínű világba csöppenünk: portugál stílusú házak közvetlen szomszédságában az egyik oldalon kínai templom, mellette egy hindu szentély, szemközt pedig egy mecset áll. Valóban emlékeztet Penang hangulatára, annál is inkább, mivel az egész városrész még az egy héttel ezelőtti kínai újévi ünnepség díszét viseli. Az egyik utcasarkon gyülekező kínai közösségbe futunk – csupa nő, 20 évestől 80 évesig. Nem kell sokáig töprengenünk, hogy miért gyűltek össze: egyikük mellénk lép, és kiváló angolsággal elmagyarázza, hogy másnap egy nagy tánctalálkozó lesz, és ma tartják a főpróbát. Meghívásának örömmel teszünk eleget, és végignézzük a kínai és indiai elemekkel tűzdelt táncelőadást. Utolsó Malajziában töltött reggelünk nagy kapkodással telik. Hiába van már a kezünkben az indonéziai Dumaiba közlekedő hajókomp jegye, a napi egyszeri járat indulási időpontját még mindig homály fedi. Mikor is indul? Most vagy csak egy óra múlva, esetleg kettő?! Nagy sietve beszórjuk hátizsákjainkat egy taxiba, és a kikötőhöz hajtunk. Szerencsére a matrózok éppen érkezésünkkor kezdenek bele egy dámapartiba, így még nekünk is marad időnk gyümölcsöt venni az útra. Miközben a hátizsákunkon üldögélve várjuk, hogy a komppal egy újabb ország ismeretlen kalandjai felé „evezzünk”, nevetve idézzük fel a malajziai szép emlékeinket.


Írta és fényképezte: Papanek Zsuzsanna és Ács László