Erdély

Csávossy György, az erdélyi, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar szőlészeknek és borászoknak is élő klasszikusa, írt egy monográfiát Jó boroknak szép hazája: Erdély címmel. Csábító ez az elnevezés, szinte kínálja magát a jóindulatú kritikára, hiszen mennyi minden másról is elmondhatjuk, hogy Erdély a szép hazája. Pillantsunk hát be ebbe a színpompás tündérkertbe, ahogyan mi láttuk tavaly pünkösd körül.

Erdély második legnagyobb temploma, a kolozsvári szent Mihály-templom


Szép napra virradtunk barátainknál az érmelléki kis faluban, Értarcsán, ahol az erdélyi kirándulás előtti éjszakát töltöttük, hogy ezzel is lerövidítsük az első napra jutó kilométerek számát. Korán indultunk, messze volt a végcél: Székelyföld, Hargita megye, Marosfő. Reggeli után nekivágtunk az útnak két autóból álló karavánunkkal. Szívesen sorolnám már a falvakat, városokat, amelyeken átmentünk, de a reggeli mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Lucullus is zavarba jött volna attól a bőségtől, amelyet vendéglátóink kis könnyű reggeli gyanánt az asztalra varázsoltak. Ezen az asztalon szinte semmi nem volt, ami boltból származott volna: a kenyeret helyben sütötték, a parasztsonka pedig akkora volt, hogy húsvétkor a fele sem fogyott el annak ellenére, hogy ott még élő hagyomány, hogy a legények, a férfiak népes csapatokban járnak locsolkodni. Sőt általában ezt kétszer teszik meg egy évben, mert ugye van a magyar és van a román húsvét. Két vallás, két ünnep. Mire mindezt a földi jót – a már említett sonkán kívül a füstölt kolbászt, a tehéntejből házilag készített sajtokat, az eltett savanyúságok utánozhatatlan ízét és még ki tudja, mi minden ínycsiklandozó finomságot, amihez valljuk be, már nem igazán volt szokva a gyomrunk – elfogultan magasztaltuk a kocsiban, már szépen kúsztunk felfelé a szilágysági lankákon. Útközben számos hazai autóbuszt hagytunk magunk mögött, fel is tűnt, hogy milyen sokan vették az irányt arra, amerre mi. Természetesen minden titoknak megvan a maga nyitja, később mi is rájöttünk, mire ez a nagy népvándorlás: kiderült, hogy egy nagy zarándoklat részesei vagyunk. Zilah környékén jutottunk ki a Szatmárnémetit Kolozsvárral összekötő igen jó minőségű, széles főútra, és csak a táj szépségében való gyönyörködés tartott vissza bennünket a száguldástól Kolozsvár irányába. A helyi autósok, akiknek nap mint nap megadatik az a szerencse, hogy a szerpentinekkel tarkított, helyenként vadregényes erdőkkel, a magasabb hegyeket jelző bükkösökkel kísért úton kapaszkodjanak fel az Erdélyt északnyugatról határoló Meszes-hegység gerincére, hogy aztán a Szamos menti dombság lankáin északról közelítsék meg Kolozsvárt, a kincses várost, sorra suhantak el mellettünk. Ők már megszokták mindazt, amire mi lépten-nyomon rácsodálkoztunk. Szilágysági utunk során elhaladtunk Szilágysomlyó mellett, amelynek templomát Báthory István építtette az 1530-as évek elején. Vára, amelynek már csak a romjai veszik körül az egyetlen valamennyire még épen maradt tornyát, szintén a 16. században épült. Bár érdemes és talán ildomos is lett volna, nem álltunk meg, mert ugye aki messze igyekszik, mindig beleesik ebbe a csapdába: majd egyszer eljövünk ide, és csak ide... Így történt ez Zilahhal is: az elkerülő úton mellőztük el, pedig a gimnázium, ahol Ady Endre is diákoskodott, vagy a főtéren álló Wesselényiszobor megérdemelt volna egy röpke pillantást. És ha már Wesselényi, akkor Zsibó, ami innen kis kitérővel szintén elérhető. Zsibó, a Wesselényik ősi fészke, az erdélyi lótenyésztés egyik fellegvára, ahol a két jó barát, Wesselényi báró és Széchenyi gróf oly sokszor vitatta meg az ország sorsát. No egyszer eljövünk ide is, és csak ide! A természet friss volt, minden üde zöld, nem olyan, mint nyáron szokott lenni, amikor az aratás körüli szárazságkor a mélyebb zöld színű leveleket, amelyek alig várják, hogy egy kiadós eső lemossa őket, a rájuk rakódó por teszi szürkébe hajlóvá. Az erdők lombja még itt-ott áttetsző, az oldalról, zuhatagként közéjük érkező tavaszi napsugár a zizegve mozgó levelekre érve, ott megcsusszanva milliónyi ide-oda cikázó játékos szálra esett szét. Pünkösd előtt két nappal, késő tavasszal észak felől érkeztünk Kolozsvárra, a város előtti kis falvak – Magyarszentpál, Méra, Kisbács – utcáján a kapuk mellett friss gyümölcsöket, főleg cseresznyét, árultak az utcákon kis asztalkákról, székekről. Kolozsváron egy órába telt, míg parkolóhelyet találtunk. Azért ez máskor könnyebb feladat volt, de a város most tele volt zarándokló magyarokkal. Itt mindenképpen meg akartunk állni, hiszen kis csapatunk néhány tagja „elsőerdélyes” volt, ezért úgy gondoltuk, érdemes megmutatni nekik egy kis mozaikot a városból. Mert természetesen az egész várost csak úgy átutazóban nem lehet egy nap alatt megnézni. Így aztán a főtéren kötöttünk ki, ahol Mátyás király és szobrának mellékalakjai – Báthory, Szapolyai János, Kinizsi Pál és apósa, Magyar Balázs – vigyázzák éjjel-nappal a Szent Mihály-templomot. A szobrot Fadrusz János mester alkotta. Jóleső érzés volt látni, hogy a tér új színeket kapott, vagy inkább azt mondanám: elvesztette azokat az egy sajátos érára jellemző színeit, amikor még a templom közelébe (miért pont oda?!) állított nyilvános illemhely is kék- sárga- piros színekben pompázott. Az is megnyugtató volt, hogy a szobor most nyugodtan állt, senki sem háborgatta, nem úgy, mint néhány évvel ezelőtt, amikor saját szemünkkel láttuk, hogy az egyik mellékalak kardját letörték. Ne firtassuk kik, valószínűleg a Római Birodalmat fosztogató vandál törzsek késői leszármazottai lehettek. A kard most a helyén állt; annak idején a templomot óvó piarista öregdiákok egy biciklire felkötve menekítették be a plébániára.

Csíkszeredai tájkép

Megnéztük a templomot, Erdély második legnagyobb gótikus templomát, amely a 14. században épült. Az erdélyi történelem egyik fontos emlékhelye ez: itt választották fejedelemmé Báthori Gábort, majd a nagy fejedelmet, Bethlen Gábort is. Volt a katolikusoké, a reformátusoké, az unitáriusoké, most – 1718 óta – katolikus templom. Az egyik kápolnában Fadrusz János egy másik alkotása látható: Krisztus a kereszten. A szobor érdekessége, hogy ez volt a mester diplomamunkája, és a Szent Mihály-templomra hagyta. A teret gyönyörű paloták övezik, az útikönyvek leginkább a Bánffy palota barokk épületére szokták felhívni a figyelmet. Ez az erdélyi barokk építészet legszebb alkotása. A tér déli oldalán a régi városháza áll, aztán itt van az egykori New York vagy mai nevén Continental szálló, majd a Rhédey-palota, ahol első előadását tartotta az Első Magyar Nemes Színjátszó Társaság 1792-ben. Ez a tér Kolozsvár nyüzsgő központja: tele van dolguk intézésére igyekvő fiatalokkal, a fák hűvösébe húzott padokon beszélgető nyugdíjasokkal, a cukrászdák, eszpresszók teraszára egy-egy kávéra vagy sörre kiülő turistákkal, megpihenő vásárlókkal, csencselő, seftelő utcai pénzváltókkal. Utóbbiak a magyar rendszám láttán a szélrózsa minden irányából sereglettek az autóhoz, és mire kiszálltunk, egymást túlharsogva négyen-öten bizonygatták, hogy életünk legjobb üzletét kötjük meg, ha hirtelen felindulásunkban náluk váltunk lejt. A Nagyvárad felé vezető főút kereszteződésénél különösen nagy tumultus fogadott minket, itt átmenve ugyanis néhány száz méter után Mátyás király szülőházához érünk, amelynek falán román, angol és magyar nyelven, „neoromán stílusban” fogalmazva közlik az érdeklődőkkel, ki született itt. A Mátyás-házzal srégen szemben áll Bocskai István szülőháza. Ennyit láttunk hát most Kolozsvárból, pedig lett volna még mit megnézni: a Házsongárdi temető, az erdélyi magyarság panteonja, a Farkas utca, végén a református templommal, amelyben az erdélyi arisztokrácia halotti címerei feledhetetlen benyomást, érzéseket váltanak ki a látogatóból. És persze ne feledjük a templom előtti kis téren a Kolozsvári testvérek Prágában lévő Sárkányölő Szent György szobrának annyira hű másolatát, hogy állítólag, ha egymás mellé tennénk őket, sok hozzáértő is elbizonytalanodna a tekintetben, hogy melyik az eredeti. Kolozsvárt elhagyva Tordáig délkeletnek, majd az Aranyos, később a Maros, onnan pedig a Kis-Küküllő mentén keletnek haladva érkeztünk Székelyföldre. Marosfőn volt a szállásunk egy nagyon kedves kis panzióban. Hogy mi minden mellett haladtunk el útközben, ne is említsük, ne fájjon a szívünk. De megállásra nem volt idő, közeledett az este. Időközben egyre szaporodott a magyar autók száma, és mire közeledtünk Csíkszeredához, már szinte igazi konvojok alakultak ki. Hát persze! Másnap volt a csíksomlyói búcsú, a híres búcsújárás annak tiszteletteljes emlékére, hogy a környékbeli székelyek ellenálltak János Zsigmond új, unitárius hitre térítő csapatainak, és – némi furfangot is bevetve, elvégre székelyek voltak – döntő vereséget mértek a királypalánta csapataira. A búcsú már rég nem csak eme történelmi esemény színhelye: tavaly például több mint hatszázezer ember gyűlt össze. A magasra emelt zászlók, táblák tanúsága szerint Erdélyországon kívül jelentős számban voltak itt a Felvidék magyarjainak képviselői, de a Délvidékről is érkeztek zarándokok, Szemben: Hargita megye egyik eldugott csodája: a szent Anna-tó és – onnan nézve – a határon túli magyarság, az anyaország képviselői is szép számban megjelentek. Nem tudom, van-e nagyobb, ihletettebb, csak az összefogást demonstráló ünnepe manapság a magyarságnak. Erdély egyszer már biztosította a magyarság túlélését a Kárpát-medencében, a 16–17. században, amikor a királyi területeken a német, az ország középső részén pedig a török volt az úr. Lehet, hogy Székelyföld ma – átvitt értelemben – ugyanezt teszi? Székelyföldi barangolásaink során a Gyilkos-tó és az ahhoz közeli Békás-szoros sem maradhatott ki programunkból. Ezeket a természeti csodákat többen leírták már, kár lenne velük versenyezni. Javaslom, akit érdekel, még mindig Orbán Balázs leírásaihoz nyúljon vissza, utánozhatatlanok. Az odavezető úton viszont a Gyergyói-medencét is át kellett szelnünk, amiről a csíkdánfalvai író, Antal Áron 1927-ben Kolozsvárott kiadott Köderdő mellől című munkájában a következőképpen ír: „Az eléredt tavasz kitárta minden pompáját. Sárga szőnyeget szőtt a réti boglárkákból, sásnősziromból a vizek környékére. A szárazabb réteket pedig székely szőttesbe öltöztette, szeszélyes színfoltokat vetélve a sötétzöld alapra. Pirosat a kakukkszegfű sallangos szirmaiból. Égi kéket gólyacsőrből és füzéres zsályából. Fejér paszomántot a medvetalp és turbolya ernyős virágaiból meg a foszlár keresztszirmaiból. Még a porba igen, az utak porába is virágot hintett a tavasz osztogató öröme.

                      A kézműves polcán a híres korondi bokályok (kancsók) sorakoznak
Kis gyermekeket, virágzó élethajtásokat.” Le tudná-e valaki szebben írni azt a színpompás tájat, amelyet mi a Gyergyóimedencében láttunk utunk során? A rétek között pedig élesen látszanak a környező magas hegyvonulatok: nyugaton a Csíki havasok, vele szemben, keleten a Hargita, minden székelyek legszentebb hegyvonulata. Ez a két hegylánc délen csaknem egy pontból indul ki, vonulatuk észak felé tölcséresen tágul, hogy szabad rátekintést engedjen a medencéből a Gyergyói-havasok gerincére és a sok izgalmas földrajzi és geológiai érdekességet rejtő Nagy-Hagymásra. Útközben kis falvak köszöntenek minket erődtemplomaikkal, olykor büszkeségre okot adó, máskor fájó emlékeikkel. Köztük van a madéfalvai emlékoszlop, ahol a szakadó esőben bőrig áztunk, de leróttuk kegyeletünket a székely hősöknek, akik inkább a halált választották, mintsem feladják népük szabadságjogait. Nem maradt már sok időnk, de belefért még a parajdi sóbánya, Korond és Szováta is. Amikor visszaindultunk, alig fértünk el a kocsiban, mivel a Sóvidék egyik leghíresebb településén – Korondon – rengeteg vásárfiát válogattunk össze a házak előtti kézműves-kirakodóvásárban. Ez a település igazi mintapéldája a népi művészetek életben tartásának, agyagból és fából gyönyörű portékákat kínálnak. A vásárlás után érdemes szemügyre venni az itt található székely kapukat is. Legközelebb egy év múlva folytatjuk, ahol abbahagytuk: Székelyföld további felfedezésre váró csodáinak, a Vargyasszurdoknak, a nárciszmezőknek, Székelyudvarhely és környékének a bebarangolása lesz a következő kitűzött célunk. Izgalommal várjuk, mert biztosan hasonlóan szép és barátságos lesz, mint gyergyói és felcsíki utunk, ugyanakkor legalább annyi újdonságot is hoz majd, mint a mostani. Mert hogy mondta Kós Károly? „Erdély furcsa zuga Európának.”


Írta: Csuták János
Fényképezte: Süveg Áron