Thaiföld
Falfestmény és figura a rámájanából a
bangkoki királyi palotában
bangkoki királyi palotában
Délkelet-Ázsia harmadik legnagyobb országa, az 1939-ig Sziám néven ismert Thaiföldi Királyság – India, Mianmar, Laosz, Vietnam és Kambodzsa után – ultramodernek tűnik számunkra. A kistigrisek egyike az elmúlt 25-30 évben rendkívüli iramban fejlődött, mára városaiban mindaz megvásárolható, megtalálható, ami utazásunk eddigi négy hónapja során nem különösebben hiányzott, de otthon még nélkülözhetetlennek tűnt: bank, rock and roll, mozi, kóla- és kávéautomata, aszfaltút, többsávos autópályák... Thaiföld a gondtalanul pihenni vágyók országa, „biztonságot nyújtó” fejlettségével, egzotikus különlegességével, mesébe illő szépségével minden igényt kielégít – nem csoda, hogy a térség leglátogatottabb országa. Északi hegyvidékeiben, a Himalája lábának alacsonyabb nyúlványaiban elszigetelten élő törzsek életébe pillantunk be, a fővárosában, Bangkokban és környékén elterülő termékeny központi síkságon az ősi kultúra és a modern élet keverékével barátkozunk. Déli részén, a mindössze 40-50 kilométer széles Maláj-félszigeten pedig homokos tengerpartokon napozunk, szórakozunk, apró szigetek magányában pihenünk, az esőerdők vadregényes világában túrázunk, és vadászunk fényképezőgépeinkkel a különleges növényekre és állatokra. A Thaiföld megismerésére szánt néhány hetünket megpróbáljuk úgy beosztani, hogy lehetőleg ne hagyjuk ki az ország legfontosabb nevezetességeit, ugyanakkor a turistaáradatot elkerülve a kevésbé felkapott térségekben is élvezhessük a thai vendégszeretetet és a híres paradicsomi környezetet. Elsőként az egykori mesés Arany Háromszög részébe, Észak-Thaiföldre utazunk, az erdős hegyvidékek, termékeny folyóvölgyek hazájába, a thai civilizáció bölcsőjébe. A thai hercegek által alapított első három sziámi államból kettőnek a fővárosa, Sukhothai és Chiang Mai is itt található. Az ország legmagasabb hegycsúcsának otthont adó Chiang Mai provincia hasonló névre keresztelt városának az 1300-as években épült történelmi templomait kerékpárral fedezzük fel. Az 1238-ban igen optimistán Boldogság Hajnalának elnevezett Sukhothaiban folytatjuk bevezető kirándulásunkat, a thai írás kialakulásának helyszínén körüljárjuk az ősi városfalakon belül a bujazöld növényzet takarásában megbújó híres templomromokat, a szent helyeket őrző kő-Buddhákat. A különböző állapotban fennmaradt szobor- és épületromok nagy száma összefüggésben áll azzal, hogy a thai történelem aranykorának éppen azt a 13–14. századi mintegy 150 
évet tekintik, amelyet Sukhothai-korszakként ismerünk. A laoszi határhoz közeli Chiang Rait környező hegyormok megmászására sajnos már nem, csupán a hegyi törzsek életét bemutató, gondosan berendezett múzeumra jut időnk, mielőtt elmerülünk a főváros forgatagában. A mosoly országának több mint kétszáz éve fővárosaként működő Bangkok egy éjjel-nappal lüktető, gigantikus metropolis. Gyorsvasút, autópálya halad a háztetők felett, irodák karcolják a felhőket a horizonton, a toronyházak tövében koloniál stílusú épületek, szűk, piszkos utcák; szürkeségüket itt-ott piros homlokzatú, lampionos templom töri meg. Káosz, zsúfoltság, zaj, szmog és 95 százalékos páratartalommal átitatott forróság. Nem hangzik túl biztatónak, mégis a legtöbb idelátogatót végleg elvarázsol kedves lakóival, rengeteg látnivalójával és a kifogyhatatlannak tűnő áru- és szolgáltatáskínálatával a Chao Praya folyó két partján elterülő, hét és fél millió lakosú város. Bangkoknak, vagy ahogy a thaiföldiek nevezik Krung Thepnek, azaz az „Angyalok Városának” keleti része a turisták célpontja, ez a tulajdonképpeni óváros, ahol a legtöbb a látnivaló, a négyszáz templom, kolostor többsége, a királyi palota, valamint a kínai és az
indiai negyed is itt található. A Khao San Roadon, a hátizsákosok Mekkájának egy olcsó hotelszobájában húzzuk meg magunkat. Ablaktalan helyiség, fülledt meleg, nyikorgó ventilátor, linóleumpadló, és szobatársként egy nagyra nőtt barna csótány. A reggeli, déli, kora esti és éjszakai tusolás minden alkalommal igazi élményt jelent, csak kár, hogy mire nagyjából végigtöröljük a testünket, újra csurom víz mindenünk – csak ekkor már ismét az izzadságtól. A szálló kapuján kilépve turisták, éttermek, ajándéktárgyárusok kavalkádjában találjuk magunkat. Itt egy söröző, amott egy banános palacsintás, egy „pad-thai” tésztaárus, óriási népszerűségnek örvend a sülthernyó- és csótányárus, nemkülönben a nemzetközi diákigazolványt kiállító stand és a fénymásolt útikönyvektől roskadozó polcú használt könyveket árusító bolt, de a hippiruhákat és a környékbeli délkelet-ázsiai országok népművészeti tárgyait kínáló üzletekben is állandóan nagy a jövés-menés. Bangkokban legkellemesebb meglepetésnek a gazdag és változatos, mégis olcsón elérhető thai konyhaművészeti remekek szolgálnak. Alig tudunk választani a pikáns, fűszeres, fokhagymával, citromfűvel, mogyoróval, borssal, korianderlevéllel, bazsalikommal, gyömbérrel, kókusztejjel készített, általában igen csípős ételek közül, mindegyik nagyon étvágygerjesztő. A thai konyha egyedi jellegzetességeivel sajátosan ötvözi az indiai és kínai konyha számos elemét, élvezhetünk például curryvel készült ételeket, édes-savanyú mártásokat, de hosszú ideig párolt ételeket is.
Az ősi királyi palota épületei, kertjei mintegy kétszáz négyzetmétert foglalnak el, az udvarokban szörnyek, angyalok, sárkányok szobrai között sétálunk
Miután sikerült kiszakítanunk magunkat a vásárlásra és evésre-ivásra ösztönző negyedből, felkeressük Bangkok legfontosabb nevezetességét, a Nagy Palotát, a várost alapító és a mai napig uralkodó Chakri-dinasztia ősi királyi palotáját. A vastag fallal körülvett, kétszáz négyzetméteren elterülő számtalan épület, kert és udvar 150 éven keresztül nemcsak a királyi család lakóhelyéül szolgált, hanem a kormány adminisztratív székhelyeként is működött. Bár a nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvendő király már nem lakik a palotában, az épületkomplexum továbbra is a Thai Királyság spirituális központja. A palotakertben aranysztúpák, színes cseréppel díszített tornyok, kecses pavilonok magasodnak, akármerre nézünk. Egyik udvarból a másikba toppanunk, hatalmas, vicsorgó démonszobrok mellett lopózunk el, miközben nádszálvékony, bájos aranytündérek bűvölnek el minket. Egy eldugottabb szentély előtt hívők imádkoznak, füstölő édes illatát hozza a szél. Egy városon belül nem is lehetne nagyobb az ellentmondás. Békés világba kerültünk. A palota ad otthont Thaiföld legnagyobb becsben tartott kegytárgyának, az egy darab zöld jádekőből faragott, 45 centiméter magas smaragd Buddha-szobrocskának. A kegytárgyat évente három alkalommal – a forró, a hűvös és a monszun évszakok beköszöntekor – maga a király öltözteti át egyik aranyruhájából a másikba. Ugyancsak a palotafalon belül található Bangkok legnagyobb temploma, a Wat Pho. Ebben az épületben helyezték el a 46 méter hosszú, aranylevelekkel borított, téglából és fából készített fekvő Buddhát. A szobor talpán gyöngyházberakással készített mozaikokon az indiai szent eposzból, a Rámájanából láthatunk jeleneteket. Mivel Bangkok hatalmas, és útjait szinte állandó közlekedési dugók jellemzik, a városon belüli utazgatás – akár taxival, háromkerekű motoros tuk-tukkal vagy autóbusszal – hihetetlenül hosszadalmas és kifejezetten idegőrlő. Kiváló alternatívát nyújtanak viszont a Chao Praya folyón ingázó hajójáratok, amelyekre nem kell sokat várni, dugóba sem kerülnek, sőt ablakaikból csodás kilátás nyílik a városra. A szmogtenger helyett mi inkább így közelítjük meg a nyugati folyópart egyetlen, de annál szebb és érdekesebb látnivalóját, a Hajnal Templomot, azaz a Wat Arunt. A Wat büszkeségébe, a khmer stílusú, majdnem száz méter magas torony két, gyönyörű kilátást nyújtó teraszára meredek lépcsősoron vezet utunk. A templom falait kagylóhéj és a kínai kereskedőhajókon ballasztanyagként szállított színes porcelándarabokból kirakott szobrok, minták díszítik. A rekkenő hőségben igazán üdítő élmény a város girbegurba csatornáin hajókázni, miközben a vízben álló cölöpházak látványában és a hagyományos úszó piacban gyönyörködünk. Ez utóbbi ma már inkább csak turistalátványosság, régen azonban tényleg ezekből a vízen ringatózó lapos csónakokból árulták a cölöpházakban lakóknak a különféle portékákat. Nem hagyjuk ki a Bangkoktól alig 70 kilométerre található Ayutthayát, Sziám 1350 és 1767 közötti fővárosát sem. Az állam, amelynek határai nagyjából megegyeztek a mai Thaiföldével, a 17. században élte fénykorát, amikor gazdasági kapcsolatokat épített ki a már egy évszázada a térségbe kereskedelmi hajókat küldő európai nagyhatalmakkal. Sziám, illetve Thaiföld egyébként a térség egyetlen olyan országa, amely még sosem vált nyugat-európai nagyhatalmak gyarmatává – ezt egyrészt uralkodói jó diplomáciai érzékének, másrészt a gyarmatosító Franciaország és Anglia közötti viszálynak köszönheti.
Buddha-szobor Ayutthayában
Az 1750-es évektől a burmai hadsereg több támadást indított Ayutthaya ellen, végül 1767-ben sikerült elfoglalniuk és lerombolniuk a várost, majd elűzniük a királyi családot. Így aztán napjainkban a csodálatos templomoknak, palotáknak és erődítményeknek már csak a romjai mesélnek a város egykori nagyságáról. Végigjárjuk a világörökség részét képező területen a lótuszbimbó alakú vörös téglakupolák sorát, amelyek helyenként még őrzik az állatokat, démonokat formáló gipszstukkóikat. Kalandos utunkon megzavarjuk az óriás fekvő Buddha mellett sziesztázó kóbor kutyák falkáját, majd megküzdünk a japán turisták seregével, hogy odaférjünk a fojtó fügefa gyökereinek örök ölelésébe szorult Buddha-fejhez. Ezután viszont már csak a kellőképpen akaratos árusok szorításából kell kiszabadulnunk, hogy nejlonszatyorban felszolgált, üdítő csokis jégkásánkat egy kőkerítésen falatozó mókust figyelve békésen fogyaszthassuk el. A thai naptár, azaz a buddhista időszámítás szerint, amely napra és hónapra megegyezik a mi Gergely-naptárunkkal, ám – mivel Buddha feltételezett halálának napjától kezdődik – 543 évvel előttünk jár, 2550. február 15-én hagyjuk el Bangkokot, és dél felé folytatjuk utunkat. Dél-Thaiföldet nyugaton az Indiai-óceán, keleten a Thai-öböl határolja, központi részét pedig sűrű dzsungelek, hegyek, kiterjedt nemzeti parkká, vadrezervátummá nyilvánított területek foglalják el. Mindenképpen el akarunk tölteni néhány napot a különleges állatoknak és növényeknek otthont adó örökzöld esőerdők egyikében, sok tanakodás után végül a Khao Sok Nemzeti Park mellett döntünk. A 160 millió éves erdő Földünk egyik legidősebb esőerdeje, a park területe a környékbeli védett területekkel együtt eléri a négyezer négyzetkilométert. A mészkőszirtekkel, vízesésekkel tarkított esőerdő hektáronként körülbelül kétszáz különböző növényfajnak ad otthont, sűrűjében gibbonok hangjára ébredünk, és nem ritka a leopárd, a muntyákszarvas, de a szerencsés természetbúvár több pókfajjal és esetenként tigrissel is találkozhat. Óriási fák árnyékában álló bungalónk teraszáról figyeljük, ahogy szállásadónk kedvence, Mac, a zsemleszínű gibbonkölyök élvezettel lendül egyik ágról a másikra, nyaktörő mutatványokat hajt végre, majd hosszú karját himbálva átpenderíti magát a fakorlátra. A következő pillanatban már egy tenyérnyi méretű, sáskaszerű zöld rovarral a kezében a bungalókat összekötő fahídon ül. Szájába veszi új játékszerét, amely éktelen ciripelésbe kezd, mire a kismajom ijedten kiköpi. Ám a szegény sáska nem örülhet sokáig hirtelen nyert szabadságának, a kíváncsi gibbon ugyanis ujjai köz
é kulkapja, és fintorogva figyeli zsákmányának tehetetlen vergődését. Nem bírjuk tovább a panaszos (és éktelenül hangos) ciripelést, a zöld rovar segítségére sietünk. Mac elkapja felé nyújtott karunkat, a nyakunkba lendül, és testünket mászókának használva újabb akrobatamutatványokkal kápráztat el minket. Valaki azonban eltereli rólunk a kis gibbon figyelmét: a család kutyájával birkózni ám az igazi élvezet! – legalábbis ezt olvassuk ki Mac sötétbarna, vidám tekintetéből. A játszópajtások mindenről elfeledkezve, egymást kergetve, hangos csörtetéssel tűnnek el a bokrok között. Többnapos dzsungeltúránk a Ratchaprapha gáttal felduzzasztott Chiao Lan víztározón történő hajókázással kezdődik útitársainkkal, egy arizonai párral és huszonéves fiukkal. Több órát szeljük a habokat, és nem bírunk betelni a mesterséges tó vizéből kiemelkedő, helyenként párafelhőbe burkolózó fehér mészkőszirtek mesébe illő látványával. Így aztán egyáltalán nem habozunk egy percig sem, amikor vezetőnk megkérdezi, hogy fel akarunk-e kapaszkodni a kilátósziklára. A negyvenfokos hőségben tikkasztó feladat a meredek, érdesre koptatott mészkőszikla legyőzése, de megéri, még akkor is, ha a túravezetőnk által beígért jéghideg sörnek csak hűlt helyét találtuk a talpalatnyi sík területtel sem rendelkező sziklacsúcson. Az alattunk elterülő azúrkék vízből kikandikáló ezernyi fehér-zöld „szigetecske” fentről még lélegzetelállítóbb látványt nyújt. Szálláshelyünket vezetőink egy ki
s patakocska kanyarulatában jelölik ki, így felállítjuk sátrainkat. Pihenés helyett azonban egy kis izgalomra fáj a fogunk: a nemzeti park egyik cseppkőbarlangjában, fejlámpával a homlokunkon először combig, majd derékig érő vízben, végül úszva fedezzük fel a furcsa alakzatú képződményeket. Vidám hangulatban fogyasztjuk el jól megérdemelt vacsoránkat, a tábortűz fölött bambuszrúdon sült halat, a tapadós rizst, valamint a lecsó ízű és állagú zöldségköretet, kicsivel később pedig már az éjszakai életet élő dzsungel különös neszei ringatnak minket álomba. A következő néhány napot igazi pihenéssel, túrázással, csónakázással, madárleséssel és úszással töltjük a tó kristálytiszta, áttetsző vizében. Thaiföldi tartózkodásunk utolsó napjait arizonai biológus túratársunk, Dave tanácsára az Andamán-tengerben található Ko Surin-szigeten, illetve tengeri nemzeti parkban töltjük. Dave sokáig győzköd minket, magasztalja a sziget körüli vizekben fellelhető szépségeket, szürkületkor kirajzó gyümölcsevő denevérekről és a sátrak körül kavirnyáló egyméteres gyíkokról áradozik. Ám végső döntésre csak akkor szánjuk el magunkat, amikor megtudjuk, hogy ez a sziget még csak a thai turisták körében kedvelt, nem túl kiépített (de minden megvan, ami egy kellemes nyaraláshoz szükséges), és maguk a thaiok szerint itt találhatók országuk legszebb korallzátonyai. Dave barátunk legtöbb információjában szerencsére nem kellett csalódnunk.
Tábortűz fölött készül a vacsoránk a dél-thaiföldi esőerdőben
Megérkezésünk napján – épp amikor első ebédünket fogyasztjuk békésen, lábunkkal a fehér homokot rugdalva a padunk alatt – a hátunk mögötti fák árnyékában egy félméteres hüllő kulkapja, log el. Közelebb megyünk megszemlélni, de végül le se fényképezzük, csak legyintünk, lesz ebből ezer a következő napokban, kétszer ekkora is! Hiába, még mindig nem tanultuk meg rendesen a leckét: amit ma megtehetsz... – első és utolsó alkalommal láttunk gyíkot a szigeten. A gyümölcsevő denevérekkel még ennyi szerencsénk sincs, egy darabot se sikerül megpillantanunk. Na de a vízi élővilág! Az mindenért kárpótol minket. Első nap még nem szállunk fel a nyaralókat a snorkelezőhelyekre szállító kishajóra. Úgy döntünk, megszemléljük a tenger mélyét a saját kis öblünk környékén, amit egyébként az egyik snorkelezőhelyként jelölnek a park térképén. Kalandunk csúfos kudarcba fullad, szupercsapatunk teljes felszerelésben pancsikol az öbölben, miközben az apály miatt a tenger szintje vagy egy métert csökken. Arra leszünk figyelmesek, hogy hirtelen egy-egy sziklatömbön fennakadva, hason fekve lógatjuk a fejünket az immáron mindössze 30 centiméter mélységűre zsugorodott tengerbe. Azért elégedetten kacsázunk ki a vízből, hisz a nagy búvárkodás kezdetén sikerült megpillantanunk életünk első murénáját és gömbhalát, valamint az anemónák között vidáman bújócskázó kedves kis bohóchalakat. Kalandunk után azért még hoszszasan kacagunk magunkon, hogy milyen vicces látványt nyújthattunk a bokánknál alig magasabbra érő vízben, búvárszemüveggel a homlokunkon, pipával a szánkban. Még jó, hogy uszonyokat nem vettünk fel. Elvégre Dave is megmondta, hogy Ko Surinon snorkelezni olyan, mintha akváriumban merülne az ember… csak akkor még azt hittük, hogy ezt a látványra érti, nem szó szerint.
A Chiao Lan víztározó madártávlatból
Ezután mindennap a snorkelezőhajót választjuk, s a négy nap alatt végül sikerül bejárnunk a sziget környékének összes kijelölt merülőhelyét, ahol megismerkedünk a Némó nyomában című rajzfilm összes szereplőjével. Egy kihajózáskor két-három különböző helyen merültetnek minket mintegy 30-45 percig. Gyönyörű és változatos tájakon járunk, egyik se hasonlít a másikra, mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége. Az egyik olyan, mint egy halleves, egyik halraj a másik után vesz közre minket, sárgák, kékek, szürkék, csiricsárék, amíg a sok színesen villódzó, pikkellyel borított testen kívül szinte már semmit sem látunk; a másik helyen vagy százféle korallban gyönyörködünk az egészen apró bögrekoralloktól az óriási gorgónián át egészen a hatalmas lila kéményszivacsokig. Egy újabb helyszínen hatalmas sodrású áramlatba keveredünk, és úszás nélkül száguldozunk a víz felszínén, a sziklák repedéseiből előbújó murénák és rákok társaságában. A legemlékezetesebb azonban a cápák által előszeretettel látogatott korallzátony, ahol másfélkét méteres fekete foltos szirti cápák úszkálnak lomhán alattunk, mindössze néhány méternyire tőlünk, annyira közel, hogy tisztán ki tudjuk venni kopoltyúnyílásaikat a fejükön, és a kis fekete háromszöget a hátuszonyukon. Lélegzetelállító élmény. Az óriásteknősök kedvenc zátonyánál azonban sajnos nincs szerencsénk, egyet sem sikerül megpillantanunk. A víz alatti világ megismerésével töltött órákon kívüli időt olvasással, hullámszámolással, strandtollasfocizással, iszapszobrászkodással töltjük. Ilyen helyeken ugyanis általában ránk tör az alkotókedv, és a hely szellemének megfelelő alakzatok megformálásával múlatjuk az időt. Törökországban a csöpögtetős várunk közepén négy minarettel körbevett gyönyörű mecset magasodott, itt most sztúpát emelünk, teknőst faragunk, és egy gondosan kidolgozott Buddha-képmást is alkotunk. Hirtelen ötlettől vezérelve a következő délelőtt áttúrázunk a kempingünktől két kilométerre, a sziget túloldalán található sátorozóhelyre. Azt reméljük, hogy az ottani bolt nem csak egy bárpultból áll, mint a miénk, és nem utolsósorban kíváncsiak vagyunk a tanösvényre, amely odáig vezet. Előbbi vágyunk nem teljesül, semmivel sem lehet több dolgot kapni a másik büfében, a séta mégis megéri, mert sok érdekes dolgot tudunk meg az itteni szigetvilágról. Fantasztikus öt nap és négy éjszaka áll a hátunk mögött eme paradicsomi szigeten (sátrunk a tengerparton áll, így éjszakánként az óceán morajlása szolgál altatódalként), fehér homokjával, türkizkék vizével, színes vízi világával felejthetetlen emlék marad... Na jó, a fantasztikus éjszaka kis költői túlzás, mivel polifoam nincsen nálunk, így a sátor csupasz és nagyon kemény alján kell álomba ringatnunk magunkat. Ko Surin után nincs más hátra, mint hogy felüljünk egy dél felé haladó buszra vagy vonatra, és átutazzunk Malajziába. Csakhogy Thaiföld déli tartományaiban muzulmán szeparatisták lázonganak, főként kormányhivatalok elleni robbantásokat hajtanak végre, 2002 óta egy független déli muszlim állam megteremtéséért harcolnak. Némi tanakodás, utánaolvasás után úgy döntünk, megpróbálunk átjutni a hozzánk legközelebb eső határon, Hat Yainál. Hajnal fél kettőtől reggel hétig a vasútállomás várótermében töltjük az éjszakát, fegyveres „őrizet” kíséretében várjuk vonatunk érkezését. Végül sikerül minden gond és baj nélkül épségben átlépni Malajzia határát.
Barlangtúra a Khao sok Nemzeti Parkban; Esténkként rákok százai merészkedtek elő kölcsönvett csigaházukkal Ko surin tengerpartján
Írta: Papanek Zsuzsanna, Ács László
Fényképezte: Papanek Zsuzsanna, Ács László és Buzás Balázs
évet tekintik, amelyet Sukhothai-korszakként ismerünk. A laoszi határhoz közeli Chiang Rait környező hegyormok megmászására sajnos már nem, csupán a hegyi törzsek életét bemutató, gondosan berendezett múzeumra jut időnk, mielőtt elmerülünk a főváros forgatagában. A mosoly országának több mint kétszáz éve fővárosaként működő Bangkok egy éjjel-nappal lüktető, gigantikus metropolis. Gyorsvasút, autópálya halad a háztetők felett, irodák karcolják a felhőket a horizonton, a toronyházak tövében koloniál stílusú épületek, szűk, piszkos utcák; szürkeségüket itt-ott piros homlokzatú, lampionos templom töri meg. Káosz, zsúfoltság, zaj, szmog és 95 százalékos páratartalommal átitatott forróság. Nem hangzik túl biztatónak, mégis a legtöbb idelátogatót végleg elvarázsol kedves lakóival, rengeteg látnivalójával és a kifogyhatatlannak tűnő áru- és szolgáltatáskínálatával a Chao Praya folyó két partján elterülő, hét és fél millió lakosú város. Bangkoknak, vagy ahogy a thaiföldiek nevezik Krung Thepnek, azaz az „Angyalok Városának” keleti része a turisták célpontja, ez a tulajdonképpeni óváros, ahol a legtöbb a látnivaló, a négyszáz templom, kolostor többsége, a királyi palota, valamint a kínai és az indiai negyed is itt található. A Khao San Roadon, a hátizsákosok Mekkájának egy olcsó hotelszobájában húzzuk meg magunkat. Ablaktalan helyiség, fülledt meleg, nyikorgó ventilátor, linóleumpadló, és szobatársként egy nagyra nőtt barna csótány. A reggeli, déli, kora esti és éjszakai tusolás minden alkalommal igazi élményt jelent, csak kár, hogy mire nagyjából végigtöröljük a testünket, újra csurom víz mindenünk – csak ekkor már ismét az izzadságtól. A szálló kapuján kilépve turisták, éttermek, ajándéktárgyárusok kavalkádjában találjuk magunkat. Itt egy söröző, amott egy banános palacsintás, egy „pad-thai” tésztaárus, óriási népszerűségnek örvend a sülthernyó- és csótányárus, nemkülönben a nemzetközi diákigazolványt kiállító stand és a fénymásolt útikönyvektől roskadozó polcú használt könyveket árusító bolt, de a hippiruhákat és a környékbeli délkelet-ázsiai országok népművészeti tárgyait kínáló üzletekben is állandóan nagy a jövés-menés. Bangkokban legkellemesebb meglepetésnek a gazdag és változatos, mégis olcsón elérhető thai konyhaművészeti remekek szolgálnak. Alig tudunk választani a pikáns, fűszeres, fokhagymával, citromfűvel, mogyoróval, borssal, korianderlevéllel, bazsalikommal, gyömbérrel, kókusztejjel készített, általában igen csípős ételek közül, mindegyik nagyon étvágygerjesztő. A thai konyha egyedi jellegzetességeivel sajátosan ötvözi az indiai és kínai konyha számos elemét, élvezhetünk például curryvel készült ételeket, édes-savanyú mártásokat, de hosszú ideig párolt ételeket is.Az ősi királyi palota épületei, kertjei mintegy kétszáz négyzetmétert foglalnak el, az udvarokban szörnyek, angyalok, sárkányok szobrai között sétálunk
Miután sikerült kiszakítanunk magunkat a vásárlásra és evésre-ivásra ösztönző negyedből, felkeressük Bangkok legfontosabb nevezetességét, a Nagy Palotát, a várost alapító és a mai napig uralkodó Chakri-dinasztia ősi királyi palotáját. A vastag fallal körülvett, kétszáz négyzetméteren elterülő számtalan épület, kert és udvar 150 éven keresztül nemcsak a királyi család lakóhelyéül szolgált, hanem a kormány adminisztratív székhelyeként is működött. Bár a nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvendő király már nem lakik a palotában, az épületkomplexum továbbra is a Thai Királyság spirituális központja. A palotakertben aranysztúpák, színes cseréppel díszített tornyok, kecses pavilonok magasodnak, akármerre nézünk. Egyik udvarból a másikba toppanunk, hatalmas, vicsorgó démonszobrok mellett lopózunk el, miközben nádszálvékony, bájos aranytündérek bűvölnek el minket. Egy eldugottabb szentély előtt hívők imádkoznak, füstölő édes illatát hozza a szél. Egy városon belül nem is lehetne nagyobb az ellentmondás. Békés világba kerültünk. A palota ad otthont Thaiföld legnagyobb becsben tartott kegytárgyának, az egy darab zöld jádekőből faragott, 45 centiméter magas smaragd Buddha-szobrocskának. A kegytárgyat évente három alkalommal – a forró, a hűvös és a monszun évszakok beköszöntekor – maga a király öltözteti át egyik aranyruhájából a másikba. Ugyancsak a palotafalon belül található Bangkok legnagyobb temploma, a Wat Pho. Ebben az épületben helyezték el a 46 méter hosszú, aranylevelekkel borított, téglából és fából készített fekvő Buddhát. A szobor talpán gyöngyházberakással készített mozaikokon az indiai szent eposzból, a Rámájanából láthatunk jeleneteket. Mivel Bangkok hatalmas, és útjait szinte állandó közlekedési dugók jellemzik, a városon belüli utazgatás – akár taxival, háromkerekű motoros tuk-tukkal vagy autóbusszal – hihetetlenül hosszadalmas és kifejezetten idegőrlő. Kiváló alternatívát nyújtanak viszont a Chao Praya folyón ingázó hajójáratok, amelyekre nem kell sokat várni, dugóba sem kerülnek, sőt ablakaikból csodás kilátás nyílik a városra. A szmogtenger helyett mi inkább így közelítjük meg a nyugati folyópart egyetlen, de annál szebb és érdekesebb látnivalóját, a Hajnal Templomot, azaz a Wat Arunt. A Wat büszkeségébe, a khmer stílusú, majdnem száz méter magas torony két, gyönyörű kilátást nyújtó teraszára meredek lépcsősoron vezet utunk. A templom falait kagylóhéj és a kínai kereskedőhajókon ballasztanyagként szállított színes porcelándarabokból kirakott szobrok, minták díszítik. A rekkenő hőségben igazán üdítő élmény a város girbegurba csatornáin hajókázni, miközben a vízben álló cölöpházak látványában és a hagyományos úszó piacban gyönyörködünk. Ez utóbbi ma már inkább csak turistalátványosság, régen azonban tényleg ezekből a vízen ringatózó lapos csónakokból árulták a cölöpházakban lakóknak a különféle portékákat. Nem hagyjuk ki a Bangkoktól alig 70 kilométerre található Ayutthayát, Sziám 1350 és 1767 közötti fővárosát sem. Az állam, amelynek határai nagyjából megegyeztek a mai Thaiföldével, a 17. században élte fénykorát, amikor gazdasági kapcsolatokat épített ki a már egy évszázada a térségbe kereskedelmi hajókat küldő európai nagyhatalmakkal. Sziám, illetve Thaiföld egyébként a térség egyetlen olyan országa, amely még sosem vált nyugat-európai nagyhatalmak gyarmatává – ezt egyrészt uralkodói jó diplomáciai érzékének, másrészt a gyarmatosító Franciaország és Anglia közötti viszálynak köszönheti.
Buddha-szobor Ayutthayában
Az 1750-es évektől a burmai hadsereg több támadást indított Ayutthaya ellen, végül 1767-ben sikerült elfoglalniuk és lerombolniuk a várost, majd elűzniük a királyi családot. Így aztán napjainkban a csodálatos templomoknak, palotáknak és erődítményeknek már csak a romjai mesélnek a város egykori nagyságáról. Végigjárjuk a világörökség részét képező területen a lótuszbimbó alakú vörös téglakupolák sorát, amelyek helyenként még őrzik az állatokat, démonokat formáló gipszstukkóikat. Kalandos utunkon megzavarjuk az óriás fekvő Buddha mellett sziesztázó kóbor kutyák falkáját, majd megküzdünk a japán turisták seregével, hogy odaférjünk a fojtó fügefa gyökereinek örök ölelésébe szorult Buddha-fejhez. Ezután viszont már csak a kellőképpen akaratos árusok szorításából kell kiszabadulnunk, hogy nejlonszatyorban felszolgált, üdítő csokis jégkásánkat egy kőkerítésen falatozó mókust figyelve békésen fogyaszthassuk el. A thai naptár, azaz a buddhista időszámítás szerint, amely napra és hónapra megegyezik a mi Gergely-naptárunkkal, ám – mivel Buddha feltételezett halálának napjától kezdődik – 543 évvel előttünk jár, 2550. február 15-én hagyjuk el Bangkokot, és dél felé folytatjuk utunkat. Dél-Thaiföldet nyugaton az Indiai-óceán, keleten a Thai-öböl határolja, központi részét pedig sűrű dzsungelek, hegyek, kiterjedt nemzeti parkká, vadrezervátummá nyilvánított területek foglalják el. Mindenképpen el akarunk tölteni néhány napot a különleges állatoknak és növényeknek otthont adó örökzöld esőerdők egyikében, sok tanakodás után végül a Khao Sok Nemzeti Park mellett döntünk. A 160 millió éves erdő Földünk egyik legidősebb esőerdeje, a park területe a környékbeli védett területekkel együtt eléri a négyezer négyzetkilométert. A mészkőszirtekkel, vízesésekkel tarkított esőerdő hektáronként körülbelül kétszáz különböző növényfajnak ad otthont, sűrűjében gibbonok hangjára ébredünk, és nem ritka a leopárd, a muntyákszarvas, de a szerencsés természetbúvár több pókfajjal és esetenként tigrissel is találkozhat. Óriási fák árnyékában álló bungalónk teraszáról figyeljük, ahogy szállásadónk kedvence, Mac, a zsemleszínű gibbonkölyök élvezettel lendül egyik ágról a másikra, nyaktörő mutatványokat hajt végre, majd hosszú karját himbálva átpenderíti magát a fakorlátra. A következő pillanatban már egy tenyérnyi méretű, sáskaszerű zöld rovarral a kezében a bungalókat összekötő fahídon ül. Szájába veszi új játékszerét, amely éktelen ciripelésbe kezd, mire a kismajom ijedten kiköpi. Ám a szegény sáska nem örülhet sokáig hirtelen nyert szabadságának, a kíváncsi gibbon ugyanis ujjai köz
é kulkapja, és fintorogva figyeli zsákmányának tehetetlen vergődését. Nem bírjuk tovább a panaszos (és éktelenül hangos) ciripelést, a zöld rovar segítségére sietünk. Mac elkapja felé nyújtott karunkat, a nyakunkba lendül, és testünket mászókának használva újabb akrobatamutatványokkal kápráztat el minket. Valaki azonban eltereli rólunk a kis gibbon figyelmét: a család kutyájával birkózni ám az igazi élvezet! – legalábbis ezt olvassuk ki Mac sötétbarna, vidám tekintetéből. A játszópajtások mindenről elfeledkezve, egymást kergetve, hangos csörtetéssel tűnnek el a bokrok között. Többnapos dzsungeltúránk a Ratchaprapha gáttal felduzzasztott Chiao Lan víztározón történő hajókázással kezdődik útitársainkkal, egy arizonai párral és huszonéves fiukkal. Több órát szeljük a habokat, és nem bírunk betelni a mesterséges tó vizéből kiemelkedő, helyenként párafelhőbe burkolózó fehér mészkőszirtek mesébe illő látványával. Így aztán egyáltalán nem habozunk egy percig sem, amikor vezetőnk megkérdezi, hogy fel akarunk-e kapaszkodni a kilátósziklára. A negyvenfokos hőségben tikkasztó feladat a meredek, érdesre koptatott mészkőszikla legyőzése, de megéri, még akkor is, ha a túravezetőnk által beígért jéghideg sörnek csak hűlt helyét találtuk a talpalatnyi sík területtel sem rendelkező sziklacsúcson. Az alattunk elterülő azúrkék vízből kikandikáló ezernyi fehér-zöld „szigetecske” fentről még lélegzetelállítóbb látványt nyújt. Szálláshelyünket vezetőink egy kis patakocska kanyarulatában jelölik ki, így felállítjuk sátrainkat. Pihenés helyett azonban egy kis izgalomra fáj a fogunk: a nemzeti park egyik cseppkőbarlangjában, fejlámpával a homlokunkon először combig, majd derékig érő vízben, végül úszva fedezzük fel a furcsa alakzatú képződményeket. Vidám hangulatban fogyasztjuk el jól megérdemelt vacsoránkat, a tábortűz fölött bambuszrúdon sült halat, a tapadós rizst, valamint a lecsó ízű és állagú zöldségköretet, kicsivel később pedig már az éjszakai életet élő dzsungel különös neszei ringatnak minket álomba. A következő néhány napot igazi pihenéssel, túrázással, csónakázással, madárleséssel és úszással töltjük a tó kristálytiszta, áttetsző vizében. Thaiföldi tartózkodásunk utolsó napjait arizonai biológus túratársunk, Dave tanácsára az Andamán-tengerben található Ko Surin-szigeten, illetve tengeri nemzeti parkban töltjük. Dave sokáig győzköd minket, magasztalja a sziget körüli vizekben fellelhető szépségeket, szürkületkor kirajzó gyümölcsevő denevérekről és a sátrak körül kavirnyáló egyméteres gyíkokról áradozik. Ám végső döntésre csak akkor szánjuk el magunkat, amikor megtudjuk, hogy ez a sziget még csak a thai turisták körében kedvelt, nem túl kiépített (de minden megvan, ami egy kellemes nyaraláshoz szükséges), és maguk a thaiok szerint itt találhatók országuk legszebb korallzátonyai. Dave barátunk legtöbb információjában szerencsére nem kellett csalódnunk.Tábortűz fölött készül a vacsoránk a dél-thaiföldi esőerdőben
A Chiao Lan víztározó madártávlatból
Ezután mindennap a snorkelezőhajót választjuk, s a négy nap alatt végül sikerül bejárnunk a sziget környékének összes kijelölt merülőhelyét, ahol megismerkedünk a Némó nyomában című rajzfilm összes szereplőjével. Egy kihajózáskor két-három különböző helyen merültetnek minket mintegy 30-45 percig. Gyönyörű és változatos tájakon járunk, egyik se hasonlít a másikra, mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége. Az egyik olyan, mint egy halleves, egyik halraj a másik után vesz közre minket, sárgák, kékek, szürkék, csiricsárék, amíg a sok színesen villódzó, pikkellyel borított testen kívül szinte már semmit sem látunk; a másik helyen vagy százféle korallban gyönyörködünk az egészen apró bögrekoralloktól az óriási gorgónián át egészen a hatalmas lila kéményszivacsokig. Egy újabb helyszínen hatalmas sodrású áramlatba keveredünk, és úszás nélkül száguldozunk a víz felszínén, a sziklák repedéseiből előbújó murénák és rákok társaságában. A legemlékezetesebb azonban a cápák által előszeretettel látogatott korallzátony, ahol másfélkét méteres fekete foltos szirti cápák úszkálnak lomhán alattunk, mindössze néhány méternyire tőlünk, annyira közel, hogy tisztán ki tudjuk venni kopoltyúnyílásaikat a fejükön, és a kis fekete háromszöget a hátuszonyukon. Lélegzetelállító élmény. Az óriásteknősök kedvenc zátonyánál azonban sajnos nincs szerencsénk, egyet sem sikerül megpillantanunk. A víz alatti világ megismerésével töltött órákon kívüli időt olvasással, hullámszámolással, strandtollasfocizással, iszapszobrászkodással töltjük. Ilyen helyeken ugyanis általában ránk tör az alkotókedv, és a hely szellemének megfelelő alakzatok megformálásával múlatjuk az időt. Törökországban a csöpögtetős várunk közepén négy minarettel körbevett gyönyörű mecset magasodott, itt most sztúpát emelünk, teknőst faragunk, és egy gondosan kidolgozott Buddha-képmást is alkotunk. Hirtelen ötlettől vezérelve a következő délelőtt áttúrázunk a kempingünktől két kilométerre, a sziget túloldalán található sátorozóhelyre. Azt reméljük, hogy az ottani bolt nem csak egy bárpultból áll, mint a miénk, és nem utolsósorban kíváncsiak vagyunk a tanösvényre, amely odáig vezet. Előbbi vágyunk nem teljesül, semmivel sem lehet több dolgot kapni a másik büfében, a séta mégis megéri, mert sok érdekes dolgot tudunk meg az itteni szigetvilágról. Fantasztikus öt nap és négy éjszaka áll a hátunk mögött eme paradicsomi szigeten (sátrunk a tengerparton áll, így éjszakánként az óceán morajlása szolgál altatódalként), fehér homokjával, türkizkék vizével, színes vízi világával felejthetetlen emlék marad... Na jó, a fantasztikus éjszaka kis költői túlzás, mivel polifoam nincsen nálunk, így a sátor csupasz és nagyon kemény alján kell álomba ringatnunk magunkat. Ko Surin után nincs más hátra, mint hogy felüljünk egy dél felé haladó buszra vagy vonatra, és átutazzunk Malajziába. Csakhogy Thaiföld déli tartományaiban muzulmán szeparatisták lázonganak, főként kormányhivatalok elleni robbantásokat hajtanak végre, 2002 óta egy független déli muszlim állam megteremtéséért harcolnak. Némi tanakodás, utánaolvasás után úgy döntünk, megpróbálunk átjutni a hozzánk legközelebb eső határon, Hat Yainál. Hajnal fél kettőtől reggel hétig a vasútállomás várótermében töltjük az éjszakát, fegyveres „őrizet” kíséretében várjuk vonatunk érkezését. Végül sikerül minden gond és baj nélkül épségben átlépni Malajzia határát.
Barlangtúra a Khao sok Nemzeti Parkban; Esténkként rákok százai merészkedtek elő kölcsönvett csigaházukkal Ko surin tengerpartján
Írta: Papanek Zsuzsanna, Ács László
Fényképezte: Papanek Zsuzsanna, Ács László és Buzás Balázs
| << | Szeptember 2010 | >> | ||||
| H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
| 27 | 28 | 29 | 30 | |||
