Kanyonok

Tengerentúli kanyontúránk egy szelete is elég lenne ahhoz, hogy könyvet írjunk belőle, így most csak Utah állam csodáinak és a Grand Canyonnak a bemutatására vállalkozunk. Nem egyszerű feladat ez sem, hiszen mire idáig elérkeztünk, már magunk mögött hagytuk a Yellowstone-t, és mindannyian tudtuk, hogy a hely megérintett minket, lenyomata élőképként örökre beleégette magát a lelkünkbe. Némán száguldottunk az úton, és közben egyre csak az járt a fejünkben, hogy mi jöhet még. Lehet-e az eddigieknél szebbet, érdekesebbet látni? Vagy inkább haza kellene menni?

A Bryce Canyon sziklaamfiteátruma madártávlatból

Furcsa gondolatok ezek, hiszen az amerikai kontinens olyan változatos, olyan összetett, mint a világ más tájai együttesen. Megtalálható itt a trópusok éghajlata mocsárvidékekkel, sivatagos és félsivatagos területek, magas hegyek, esőerdők, tundrák és a nyílt pusztaságok. Több helyen – az eredeti, káprázatos élővilág változatosságának megóvása érdekében – nemzeti parkok és természetvédelmi területek születtek. Ez pedig azt jelenti, hogy látunk még csodát. Délebbre autóztunk, Utah államba, ahol a híres Arches Nemzeti Park, a Red Canyon, a Bryce Canyon és a Zion Nemzeti Park várt ránk. Hosszú, monoton út állt előttünk első célunkig. Terveink szerint Salt Lake Cityben, Utah állam fővárosában szálltunk meg, hogy másnap kora délután érkezzünk a Bryce Canyon parkba. Reggeli után kietlen helyeken autóztunk, és a várakozással teli órák lassabban teltek a megszokottnál. Már csak néhány tíz mérföldre voltunk a céltól, amikor a táj hirtelen megváltozott. Valószerűtlen színű és formájú sziklák magasodtak előttünk. Igéző volt a látvány, egy csapásra visszaköltözött belénk az élet- és az alkotókedv. Csaknem hat órát fordítottunk a Red Canyon felfedezésére, amely a híres Bryce Canyon közvetlen szomszédja. A két kanyon édestestvér: formaviláguk azonos, de a Red Canyon, ahogy a neve is mutatja, telt vörös színekben pompázik. Minden kételyünk eloszlott a nyugati részek csodáit illetően, többé eszünkbe sem jutott, hogy visszaforduljunk. Még sötétedés előtt el kellett foglalnunk a szállásunkat a Bryce Canyon tövében fekvő mormon „városkában”, Tropicban, ezért ismét útra keltünk, és új élményeinktől felvillanyozva, újabb kalandok reményében vidáman folytattuk utunkat egészen a Bryce Canyonig. Másnap már alig vártuk, hogy felfedezőútra indulhassunk. A reggeli nap fényében hihetetlen látvány fogadott minket az edzetlen európai szemnek misztikus színekkel, formákkal és alakzatokkal. Első döbbenetünkben csak álltunk, és találgattunk, hogy mihez is hasonlítsuk a látványt. Netán egy ősi város feltárt romjaihoz, a kínai agyaghadsereghez, vagy démoni erők által elvarázsolt emberekhez? Egyik sem volt igazán találó, hiszen a Bryce nem is igazi kanyon, hanem 150 méter mélységet is elérő természet alkotta sziklaamfiteátrumok sora. A sziklák színe a vörösesbarnától a barackrózsaszínen és a citromsárgán át egészen a fehérig változik attól függően, hogy milyen mennyiségben tartalmaz a kőzet vas-oxid vegyületeket. A különböző megvilágításokban állandóan változnak a színek, a szürrealisztikus, néma kövek pedig egyre új és új formákat öltenek. A látvány hajnalban és szürkületkor a legszebb, mivel ilyenkor az alacsonyabb szögben érkező melegebb színhőmérsékletű napsugarak kiemelik az árnyalatokat, az árnyékok hangsúlyosabbá teszik a sziklák körvonalait. Ez a 145 négyzetkilométernyi terület igazán különleges vidéke Nyugat-Amerikának: nyáron öszvérszarvasok bukkannak fel hajnalban és alkonyatkor, nyomukban a rájuk leselkedő pumákkal, amelyeket csak igen ritkán lehet látni. Ez a terület a nagymacskák egyik utolsó menedéke. Értjük már Ebenezer Bryce skót származású telepest – aki egyben a névadója is a helynek –, hogy miért éppen itt telepedett le. Habár ő a 19. században valószínűleg más arcát látta a vidéknek, hiszen a víz még ma is formálja és alakítja ezt a vad, bizarr tájat. Mossa, vájja, tördeli és elhordja a sziklákat.

Réteges homokkőformák, a Zion Nemzeti Park jellegzetes látképe

Hogy milyen arcát láthatnánk néhány év múlva, nem tudom, de egy dologban biztosan egyetértettünk társaimmal: meseszép tárlatát látjuk a világhírű szobrászművésznek, a természetnek. Ám Utah állam még bőven tartogatott meglepetést számunkra. A Monument-völgy felé vettük az irányt. Útközben érintettük a Zion és később az Arches Nemzeti Parkot is, de mivel ez az évszak nem a legalkalmasabb arra, hogy ezt a két területet teljes szépségében bemutassa, csupán egy-egy napot töltöttünk ezeken a helyeken. Így is volt részünk éjszakai sötétséget hozó homokviharban és diónyi nagyságú jégdarabokkal bombázó égiháborúban egyaránt. A visszatérés eddig csak rejtetten bennünk érlelődő vágya immár elhatározássá vált. Utah állam legdélebbi pontján, Arizonába átnyúlva helyezkedik el a Monument-völgy. A tanúhegyek látványa nemcsak a helyieket és az idelátogatókat ragadta magával ősidők óta, de a filmipart is. Nem csoda hát, hogy ismerősnek tűnik a táj, olyan déjà vu érzésünk támad, mintha már többször jártunk volna itt. Behunyom a szemem, és már látom is, ahogyan John Ford klasszikusában, az Apacserőd című filmben a vöröses-narancsos fényben izzó homokkőformák és a vakítóan kék ég díszlete előtt Henry Fonda vágtat el a messzeségbe. Napestig állhatnék még itt csukott szemmel, hiszen westernfilmek tucatjainak kedvelt színhelye ez a táj egészen 1925 – az első itt forgatott film, a The Vanishing American – óta. Többek között John Wayne is filmezett itt, nem is mást, mint egy szintén klasszikusnak számító indián kalandfilmet, a Hatosfogatot – ez sem meglepő, hiszen ez a táj arról nevezetes, hogy a navahó indián rezervátumnak ad otthont. A rezervátum ezen területe csak a navahó nemzet engedélyével és belépődíj megfizetésével látogatható. Szintén engedélyhez kötött az indiánokról vagy a környezetükről készült fotók közlése. Természetesen minket is hajtott a kíváncsiság, hogy a látványos tájon túl megismerkedjünk a mai indiánokkal. Vonzó, hogy a filmekben ábrázolt világot magunk mögött hagyva betekinthetünk a hétköznapjaikba, láthatjuk, hogyan élnek ma az egykor híres indián törzsfőnökök leszármazottai.

A tanúhegyek a Monument-völgyben számos westernfilm díszleteként szolgáltak