Vietnám
A Robin Williams felejthetetlen alakítása óta szállóigévé vált felkiáltással léptünk be ötödik országunkba India, Mianmar, Észak-Thaiföld és Laosz után. Ez is mutatja, hogy mint sokan mások, mi is főként csak a címünket ihlette filmből és az Észak- és Dél-Vietnam újraegyesítéséért folyó háború kapcsán ismertük ezt a délkelet-ázsiai országot. Pedig Vietnam történelme csaknem háromezer évre nyúlik vissza: az ország 938-ban már több mint egy évezredes kínai elnyomás alól szabadult fel. Ennek ellenére a vietnami nép sikeresen megőrizte saját nyelvét és tradícióit, amelyek mind a mai napig életük szerves részét képezik, és a 19. századi francia gyarmatosítás sem tudta elmosni. Persze az „együttélés” nem múlhatott el nyomtalanul – Kínának többek között a rizstermelés kultúráját és a konfucianizmust, Franciaországnak a baguette-et és az ömlesztett sajtot köszönhetik. Az Indokínai-félsziget keleti partvonalán, 1600 kilométer hosszan elnyúló ország északi részét a Vörös-folyó deltája, valamint az ország legmagasabb csúcsát, a 3143 méter magas Fansipant rejtő Hoang Lien Son hegység uralja, délen a rizsföldekkel szabdalt Mekong-torkolatvidék csábít többnapos csónakázásra, a kettő között pedig hosszú, homokos fövenyek kísérik a partvidéket. Beljebb a Vietnami-hegység, az ország gerince húzódik végig a La
osszal és Kambodzsával közös határszakaszon. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen egy hónapot tölthetünk ebben a rengeteg változatos természeti és kulturális értéket felsorakoztató országban. Utunk elsőként északra, a Hoang Lien hegységbe vezet. A vonaton dermedten nézünk fapricscseinkre és a rájuk terített gyékényszőnyegre, amelyet az utazási irodában matracnak tituláltak. Elvackoljuk magunkat a deszkalapokon, és végül meglepően mélyen alusszuk át az éjszakát. Célállomásunk Sapa, a kínai határ közelében fekvő híres kirándulóparadicsom központja. A hegyvidéki kisvárosban csontig hatoló hideg és sűrű, tejfehér köd fogad minket. Sajnáljuk, bár nem vagyunk túlságosan meglepve: ilyenkor télen teljesen megszokott az effajta időjárás itt a hegyekben. A szombat reggeli piacot azonban ködben és hidegben is melegen ajánlott meglátogatni, a környező hegyekben élő mintegy 25 népcsoport itt gyűlik ugyanis össze hetente egyszer bevásárolni. Bár a hét minden napján megszokott látvány errefelé, hogy színes népviseletbe öltözött kislányok, asszonyok dolgoznak a földeken vagy árulják a portékáikat, egyszerre együtt látniA Hue környéki Tu Hien pagoda kertjének kapuja
a különböző törzsek különféle ruhákba öltözött tagjait igazán kivételes élmény. Nyolc órakor már hatalmas a tumultus a környékbeli utcákon, és mi alig győzzük kapkodni a fejünket a díszes ruhák, csillogó ezüst ékszerek és különleges fejfedők között. Másnapra felszáll a köd, néha még a nap is előbújik a felhőtakaró mögül, így felfogadunk egy népviseletbe öltözött fiatal, fekete hmong túravezetőt, hogy együtt járjuk be a Sapa alatt elterülő hatalmas völgyet. A fehér hósipkát viselő hegycsúcsok és a bambuszerdőktől elhódítottrizsföldek végtelennek tűnő, élénkzöld hullámaiközött vezet utunk, a csodás tájon kívül pedig az ösvény szélén álldogáló helybeliek kézzel festett és hímzett ruhái is mágnesként vonzzák magukra a tekintetünket. Esteledik már, mire visszaérünk Sapa meredek, kanyargós utcácskáiba. Hanoiban töltött első napunkon még riadtan figyeljük a főváros őrült forgatagát. Gyalogosok, biciklisek, motorosok, autósok, kutyák, macskák, patkányok átláthatatlan elegye kavarog az utcában: a járdán éppúgy, mint az úttesten. Ismét harsog az Indiában megszokott, de már-már elfelejtett dudaszó; ismét minden élő és élettelen eladó; ismét percenként motyogjuk, hogy „no, thank you”. A burmai és laoszi buddhista vidék szanatóriumként hatott, elszoktunk a kapkodástól, a hangoskodástól, a túl kitartó árusok hadától. De meglepően hamar sikerül felvennünk Hanoi pezsgő életritmusát, és néhány nappal később már kifejezetten békésen ücsörgünk a járdán egy söröző műanyag gyerekszékein az óváros egyik forgalmas útkereszteződésében. Sőt majdnem természetesen kelünk át az utca egyik oldaláról a másikra, és még az is előfordul, hogy mindeközben a felénk száguldó motorosok seregét látva nem jut eszünkbe a támadó, sebzett bika hasonlata... Egyre inkább megismerjük a várost: naphosszat sétálunk a francia koloniális hangulatot árasztó, nyüzsgő óvárosban, ellátogatunk a néprajzi múzeumba. Kedvencünk mégis a hagyományos vietnami é
pítészet jegyeit magán viselő Irodalom Temploma, a Konfuciusnak szentelt pagodakomplexum. Ebben az épületegyüttesben kapott helyet csaknem ezer éve, 1076-ban Vietnam első egyeteme, ahol a mandarin tanoncokat oktatták. A templom öt hangulatos udvarának egyikében vén mészkő teknősök sorakoznak, hátukon megkopott sztéléket egyensúlyoznak, amelyekre 1442 és 1778 között az egyetemen végző mandarinok nevét, születési helyét és vizsgaeredményét vésték. Az óváros üde színfoltja és kedvelt pihenőhelyünk a Hoan Kiem-tó – a visszaszolgáltatott kard tavának partja. A legenda szerint a 15. század közepén Le Thai To uralkodó a mennyekből egy mágikus kardot kapott, amelynek segítségével győzelemre vezette seregeit, és kiűzte Vietnamból az elnyomó kínaiakat. A győztes csata másnapján az uralkodó egy a tóban úszkáló óriásteknőssel találkozott, amely magához ragadta a kardot, majd elmerült a tó vizében. Így került vissza a kard isteni tulajdonosához. A tó déli csücskénél, egy aprócska szigeten magányosan álldogál egy romantikus hangulatú zömök kis épület, a gyakran Hanoi jelképeként emlegetett Teknőctorony. Reggelente, hat órakor a helyiek ennél a tónál kezdik el hagyományos tornájukat, kocognak, gimnasztikáznak és tollaslabdáznak. Résnyire nyitott szemekkel, álmodozva várjuk a napfelkeltét a nyugodt víztükrű tavacska partján. Hátunk mögött az öreg fák kísérte sétányon kisrádió torz hangja diktálja a ritmust a 
helyiek rituális reggelitornájához. A nap első sugarai startpisztolyként indítják meg a vietnami főváros nyüzsgő életét és oszlatják szét a gimnasztikázó alakokat. Itteni élményeink közé tartozik egy sor egzotikus gyümölcs megkóstolása is. Ez idáig inkább csak szemeztünk velük, mivel ötletünk sem volt, miképpen kellene elfogyasztani őket. Találkozunk egy kedves ismerősünkkel, aki már másfél éve Hanoiban él, segítségével végre megoldódik a gyümölcsrejtély. Kiderül, hogy a gesztenyére hasonlító, hosszú, szőrös-tüskés, piros színű rambutan belsejében fehér, zselé állagú, édes gyümölcs bújik meg, és hogy a pingponglabda méretű, barna héjú mangosztán igen kellemes ízű és hihetetlenül édes. Végül, de nem utolsósorban megtanuljuk elfogyasztani a piros színű, méregzöld pikkelyekkel díszített pitahayát, azaz sárkánygyümölcsöt is: külseje sokkal többet sejtet, mint amilyen valójában: íze fanyarkás, az egrest juttatja eszünkbe. Egészen otthonosan mozgunk már a városban, van kedvenc reggelizőhelyünk, megszeretett gyümölcsárus asszonyunk, törzsvendégek vagyunk a sarki sörözőben, de mindeközben, legnagyobb sajnálatunkra, a helyiek még mindig nem értik, amikor mosolyogva, vietnamiul köszönünk nekik, vagy megkérdezzük egy-egy termék árát. Korábban minden országban elboldogultunk a legalapvetőbb szavakat tartalmazó tízszavas szókincsünkkel, itt azonban más a helyzet. Ha belépünk egy boltba, és nyelvtudásunkat csillogtatva kívánunk jó napot, az eredmény a boltos részéről mindöszsze egy értetlenkedő arckifejezés. Remek pantomimtudásunkkal se jutunk sokkal messzebbre, szinte sosem azt kapjuk meg végül, amit lelkesen elmutogatunk. A gyakran a világ nyolcadik csodájaként emlegetett Halong-öböl, a „leszálló sárkány öble” a Tonkini-öböl kristálytiszta vizéből kimagasló háromezer szigetéről híres. Ezek az apró szigetek valójában nem mások, mint dús növényzettel borított hatalmas, szürke mészkősziklák, amelyek lenyűgöző cseppkőbarlangokat, több kilométer hosszú alagutakat, belső tavacskákat rejtenek. Az öböl nevét egy ősi legenda után kapta, amely szerint egy földre szálló óriássárkány tördelte darabokra szárnyaival és farkával a hatalmas hegyeket. Ennek a csodának a sziklahegy labirintusában veszünk el két napra – és igen nagy szerencsénk van, mert kedvünkért még a nap is ki-kibukkan a felhők mögül. A Cat Ba szigetén eltöltött kellemes éjszaka után a kelő nap sugarai alatt siklunk be a több száz méter magas hegyóriások közé öreg favitorlásunk fedélzetén. Az útvesztő mélyén kajakba szállunk, hogy testközelből is élvezhessük az osztrigatelepektől csipkézett kanyargós partokat. A látvány felejthetetlen. Az alacsonyan járó napkorong hosszan veti a víz felszínére a Halongöböl mészkőcsúcsainak árnyékát, amikor két nappal később magunk mögött hagyjuk Vietnam e kivételes természeti szépségű táját, hogy dél felé induljunk Hue, a császárváros felé. Útközben azért megállunk, hogy csónakázzunk egyet Tam Coc kanálisaiban, ahol a mészkőszirtek között mélykék tenger helyett élénkzöld rizsföldek hullámzanak. Itt ismét búcsút mondhatunk a magánynak, rajtunk kívül még sok utazó bámulja a földjeiket hol csónakból, hol pedig combközépig a sáros vízben állva megművelő parasztokat és a vízben lustán álldogáló vízibivalyokat. Hue, a császári város 1802-től kezdve csaknem 150 éven keresztül Vietnam politikai, kulturális és vallási központja volt, a Nguyen-dinasztia ugyanis innen irányította az országot. Egy egész napig tart, amíg körbejárjuk a Nguyenek vastag, hat méter magas, erődszerű fal mögött megbújó császári palotáját. A palota több különálló épülete mind növényektől zöldellő udvarokban áll, közülük a könyvtárépület az, amely leginkább megragad minket. Könnyen magunk elé képzeljük az uralkodót, ahogy a hatalmas üvegablakok mögött olvasgat, és közben szemét legelteti a halastavat körülvevő sziklakertben pompázó virágokon. A város környéki látnivalókat motorbiciklikre pattanva látogatjuk végig. Kísérőnknek hála nem okoz gondot az eldugott ősöreg japán gyaloghíd felkutatása. A fából készült kedves kis híd attól különleges, hogy felette gyönyörű, cserepekkel díszített tetőzet ível. A patakparton álló büfében lótuszteával frissítjük fel magunkat, és közben csak azért vesszük le tekintetünket a hídról, hogy alaposan megszemlélhessük a magát kilencvenévesnek mondó töpörödött kis nénikét, aki mindenáron jósolni akar a tenyerünkből. Azzal a biztos tudattal szállunk vissza motorunk nyergébe, hogy a nem is túl távoli jövőben három szerelemgyermekkel fog a sors megajándékozni minket. Mohával benőtt fák között, párafelhőbe burkolózó kolostor hívja fel magára a fi gyelmünket, mellette eső áztatta sírkövek csillognak a víztől. Szerencsésen választottunk magunknak vezetőt, egyedül sosem találtunk volna ide, a csend és béke térképen sem jelölt birodalmába. De múlik az idő, tovább kell mennünk, vár minket a leghoszszabb ideig uralkodó császár, Tu Duc síremléke. Síremlék... szerény kifejezés. Egy óriási park, amelynek különböző szegleteiben több csinos pagoda, lakóház és tavacska található. A császárok akkoriban már életükben felépítették mauzóleumukat, és mivel szerettek minél több időt ott tölteni, igyekeztek a lehető legkényelmesebbre építeni. Hangulatában mindent felülmúlt egy a tavacska fölé épített kis pavilon. Érthető, hogy a császár ebben a pavilonban töltötte legszívesebben az idejét ágyasai társaságában, miközben rímeket faragott és mások verseit szavalta. A Th u Bon folyó partjára épült Hoi An varázsa hamar a hatalmába kerít minket. A város két évszázadon keresztül, a 19. századig DélkeletÁzsia egyik legfontosabb nemzetközi kereskedelmi kikötője volt. A hajóikkal hetekig, hónapokig itt horgonyzó külföldi kereskedők jelentős hatást gyakoroltak az itt élők életére és a város fejlődésére. Legmarkánsabban talán a tavaszi, északkeleti széllel érkező és a hazájukba csak a nyári déli széllel elhajózó kínai és japán hajósok befolyásolták a kikötő arculatát és életét. Kezdetben csak az itt töltött négy hónapra béreltek maguknak házat és raktárat a kikötőben, később azonban számos kínai üzletkötő telepedett le végleg a városban. A többnemzetiségű múlt a mai napig kézzel fogható.Vietnami életképek
Nagy lendülettel indulunk Hoi An, vagy ahogy hajdan a nyugati kereskedők ismerték, Faifo óvárosának felderítésére. Ahogy átlépjük az óváros határát, egy szabadtéri múzeumra emlékeztető színes világban találjuk magunkat. Azzal a különbséggel, hogy itt minden vidámsággal és élettel teli, s nem csupán az elmúlt korok porosodó használati tárgyait és lakhelyét tanulmányozhatjuk, hanem a még ma is az őseik által száz-kétszáz évvel ezelőtt épített házban élő vietnami családok életébe is bepillantást nyerhetünk. Citromsárgára festett, koloniális stílusú kőházak és feketére lakkozott faházak faragott homlokzatai váltják egymást. A sárga falakon és a vörös tetőcserepeken mohapamacsok zöldellnek. A bejárati ajtók fölött és a balkonokon színes lampionok. Egyik-másik faház nyitott ablakából népművészeti és ajándéktárgyak kavalkádja kandikál ki. Kúp alakú, pálmalevél kalapot viselő biciklisek, baseballsapkás motorosok és a portékájukat egy hosszú bambuszrúd segítségével a vállukon egyensúlyozó kofák forgataga kerülget minket, ahogy lábunk elé nem nézve korzózunk az utca közepén. Itt az idő, hogy nyaraljunk egyet, és figyelmünket a kulturális emlékekről a természetre fordítsuk. Magunk mögött hagyjuk hát az északvietnami zord telet, és 19 óra alatt lebuszozunk Mui Nebe, a csendes dél-vietnami tengerparti kisvárosba. Jólesik a napsütés, a meleg, élvezzük a pihenést és a tengerparton a hullámzó sós vízben tett hosszú délutáni sétákat. De meglehetősen hamar elunjuk a semmittevést, úgyhogy rögtön másnap motort bérlünk, és a környékbeli látnivalók nyomába eredünk. Hárman feszítünk egy robogón, de nem keltünk feltűnést a helyiek között. Hogyan is kelthetnénk egy olyan országban, ahol még az sem meglepő látvány, ha az ember a karjába bekötött infúzióval motorozik. Elsőként a dél-vietnami tipikus „csónakok”, a kerek bambuszkosarak mellett lassítunk le – a halászkikötőben több tíz táncol, bukdácsol a kisebb- nagyobb hullámok tetején. Legyezőkagylók tömkelege hever a parton, és egészen hihetetlen színekben pompáznak: van közöttük citromsárga, narancssárga, sőt lila-fehér csíkos is. Barátságos helyi lurkók segítenek kagylót gyűjteni nekünk, aztán csodás zsákmányunkkal a zsebünkben továbbmotorozunk a „híres” kanyonig: vörös homokkőből jópofa alakzatokat formált itt a természet. Legközelebb a fehér homokdűnéktől nem messze parkolunk le. Bár a terület nem túl nagy, azért épp elegendő ahhoz, hogy néhány buckán keresztülmászva egész elveszettnek érezzük magunkat. Ebéd után a homokdűnék vörös változatát is megmásszuk, és játszunk egy keveset két homokszánkót kínálgató helyi kislánnyal. Estére érünk vissza Mui Nebe. Királyi vacsorát csapunk, hatalmas halakat, grillen sült garnélarákot, tintahalat és zöldségeket
rendelünk, és mindezt még banános palacsintával is megkoronázzuk.Ho Si Minh-városban nem könnyű szállást találni. Egyórás keresgélés után végül egy gyógyszertárból nyíló csigalépcső végében, egy tetőtéri szobában húzhatjuk meg magunkat. E modern, tízmilliós metropolist, amely ma Vietnam legnagyobbés legfejlettebb városa, 1975-ig Saigon néven ismerték, és az amerikaiak által támogatott Dél-Vietnam fővárosaként funkcionált. Csak a kommunista Észak-Vietnam győzelme után vették el tőle e nevet és rangot. Az elmúlt években rohamosan fejlődött, piaci, pénzügyi és szórakoztatónegyedei európai nagyvárosokat idéznek. A motorosok városaként is emlegetik, a legtöbben már lecserélték régi biciklijüket, helyettük több millió kismotor rója az utakat. A robogó taxiként is közkedvelt közlekedési eszköz, olyannyira, hogy a reggeli és délutáni csúcsforgalomban már ők is bedugulnak.Az egyetlen saigoni napunkat vásárolgatással, céltalan nézelődéssel és turistairodák ajánlatainak böngészésével töltjük. Pihenésképpen kagylózunk egy jót a piac mellett felállított sütödék egyikében. Különféle méretű és típusú kagylókat sütnek ki
roston. Van, amelyik teljesen natúr és adnak hozzá egy kis tál csilis, korianderes és egyéb fűszeres halszószos mártogatót, van azonban olyan, amelyet eleve fűszeres, mogyorószósszal sütnek, így a kagylóhús teljesen átveszi ezt az ízt. Mennyei lakoma! Hosszas válogatás után befizetünk egy háromnapos Mekong-delta túrára. A szervezők sok hajókázást ígérnek, némi trekkinget, halászfalulátogatást és nem utolsósorban, a túra végén, hajós és buszos fuvart egészen Phnompenig, Kambodzsa fővárosáig. Első napunkon többnyire egy közepes méretű motoros csónakkal utazunk. A Laoszban vad és sebes sodrású folyóként megismert Mekong itt, a deltatorkolatban már csak lassan hömpölyög. Erecskéi ezeréves fa kusza gyökereihez hasonlóan behálózzák és felszabdalják a rizsföldeket és pálmaerdőket. A nap fénypontjaként négyesével kis evezős csónakokba ülünk, és csónakázunk egy keveset a pálmaligetek közötti keskeny vízi folyosókon. Egy part menti falucskában meglátogatunk egy kókusztej-cukorka készítő műhelyt, és megkóstoljuk a tipikus vietnami italt, a mézes teát. Este Can Tho kisvárosában éjszakázunk, ahol vacsorára kígyósültet szolgálnak fel nekünk.
A Mekong-delta vidékén gyakori, hogy otthonosan rendezik be a család hajóját, és akár több generáció is együtt lakik rajta; Ananászárus az úszó piacon; A farmon nevelt krokodilok bőréből tárcát, táskát, cipőt, kulcstartót készítenek
Másnap kora reggel a delta legnagyobb úszó piacára, a Cai Rangra sietünk. Eddigi tapasztalataink alapján apró ladikok seregét képzeltük magunk elé, és hogy a gyümölcsön, zöldségen kívül rengeteg, a turistáknak készülő ajándéktárgyat láthatunk majd az árucikkek között. Kellemesen csalódunk. Igazi zöldségpiacra kormányoznak minket, ahol nagyobbacska hajókon répát, paradicsomot, lilahagymát, krumplit, gyömbért, ananászt, kínai kelt, banánt, narancsot, tököt és ki tudja még mi mindent lehet kapni. Hogy melyik hajó mit árul, azt a hajókra erősített hosszú póznán lógó gyümölcs- és zöldségmintákról lehet tudni. Amelyik árujuk elfogy, azt leveszik a póznáról. A helyi parasztasszonyok kis kétevezős ladikjaikkal (a gazdagabbak már motoros ladikkal) közlekednek a nagyobb hajók közötti folyosókon, és szerzik be a szükséges árukat. A piac után ellátogatunk egy üvegtészta-készítő telepre. A finomságot rizstej és tápiókalé keverékéből készítik, amelyből nagy kerek tésztát gőzölnek. Ezt négy-öt órán át a napon szárítják, majd tésztavágó géppel vékony csíkokra vágják. Az utolsó napon a cham törzsbeliek egyik falujábanteszünk látogatást. A feltehetően a champa királyság maláj-polinéz gyökerű leszármazottai ma elsősorban Kambodzsa és Vietnam területén élnek, saját nyelvükön, chamul beszélnek, és a helyi lakosság nagy részével ellentétben nem a buddhizmus, hanem a muszlim vallás képviselői. De nemcsak vallásuk, szokásaik és ruházatuk különbözik a környékbeliekétől, hanem arcvonásaik is elárulják eltérő eredetüket. A közösség a haltenyésztésen kívül a turizmusból él, csodaszép szőtteseket, sálakat, kendőket és saját készítésű süteményeket árulnak a Mekong-deltában hajókázó utazóknak. A falut elhagyva sajnos Vietnamnak is végképp búcsút intünk, és áthajózunk következő célországunkba, Kambodzsába.
Írta: Papanek Zsuzsanna és Ács László
Fényképezte: Papanek Zsuzsanna és Ács László
| << | Szeptember 2010 | >> | ||||
| H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
| 27 | 28 | 29 | 30 | |||
