Kuba
La vida es un silbar – Az élet egy füttyszó. Félipe Gómez légiesen könnyed filmje tökéletesen igaz a kubaiakra, de legfőképpen a havannai emberekre. Kilépünk a reptér légkondicionált épületéből a harmincfokos havannai éjszakába, és ahogy közeledünk a város felé, egyre jobban belénk mászik az az émelyítő édes-sós enyészetillat, ami ottlétünk minden egyes napja alatt kellemes bódulatban tart. Bienvenidos a Cuba!
Az országba érkező kispénzű közép-európai turistáknak a szállás miatt nem kell aggódniuk. Mára mondhatni túlkínálat van a casas particularesekből vagyis a privát szállásokból, amelyek 1993 óta legálisan mű
ködhetnek, és számos kubai család jobb megélhetésének forrásai. Persze az állam elég magas idegenforgalmi adót vet ki a szobájukat vagy szobáikat kiadó családi háztartásokra, így csökkentve a versenyüket az állami hotelekkel szemben. Egy éjszakára egy szoba ára 10 és 30 dollár között van, attól függően, hogy a szoba milyen „luxusfokozatú” – ez a hidegmeleg víz, a WC, a fürdő, a frizsider, a ventilátor, a légkondi és az elmaradhatatlan televízió meglétét vagy hiányát jelenti –, illetve, Havanna esetében, hogy melyik negyedben található. Legelső reggelünkön még alig pirkad, de már izgatottan kelünk, és vetjük bele magunkat a havannaiak mindennapjaiba. A sarki büfében megisszuk első kubai kávénkat, és miután kellemesen elbeszélgettünk a tulajdonosnővel, lesétálunk a buszmegállóba. Itt helyi szokás szerint – jó tudni minden havannai tömegközlekedési járművön utazni szándékozó honfitársunknak – elkiáltjuk a kubaiak számunkra egyik szállóigévé vált mondatát: ¡el último!, hogy megtudjuk, ki után van esélyünk feljutni a mindig tömött, teherautóval húzott buszra, amelyet Kubában gua-gua névvel illetnek. Célunk Havanna belvárosa, Centro Habana. Lepattanunk a híres Coppelia fagyizónál, a havannai családok legkedveltebb helyénél, ahol mindig hosszú sorok kígyóznak. Egy kis kitérő, de érdemes megjegyezni: a Coppelia a havannaiaknak kultikus hely, amióta Tó
mas Gutiérrez Eper és csokoládé című filmjét a berlini filmfesztivál különdíjjal jutalmazta. A film nyíltan beszél a homoszexualitásról, és hatására az azonos neműek közötti kapcsolat ma már nem tabutéma Kubában. Miután jól befagylaltoztunk, lesétálunk a mólóra, ahol a partfalon elüldögélve a tengeri szellő és a kőfalon megtörő hullámok kellemesen enyhítik a magas páratartalommal párosuló forróságot. Ez a móló a havannaiak híres tengerparti bulvárja, a Malecón, amely 8 kilométer hosszan nyúlik végig a Szent Lázár-öböl bejáratánál emelkedő Castillo de San Salvador de la Puentától a Río Almendares torkolatában őrködő La Chorreráig. A Malecón fölött emelkedik a méretéről és legendás vendéglistájáról is híres Hotel Nacional, amelyet az 1930-as években építtetett az amerikai maffia. A szesztilalom idején ide jártak át jachtjukon a hírességek kikapcsolódni, és különös partikat rendeztek a szabadság országában – Churchill, az amerikai díva Ava Gardner és Frank Sinatra is sokszor megfordultak itt. A Malecón végtelen hosszúságú sétányán a tenger fölé magasodó mészkőtábla peremére épült Castillo del Morro erődjét – amelyet még II. Fülöp spanyol király építtetett – és világítótornyát vesszük cél
ba, amelynek fénye a tengeren 50 kilométer távolságból is látható. Az öbölnek ugyanezen az oldalán áll a legnagyobb havannai erőd, a La Cabaňa, amelyet a Castillo del Morróval föld alatti alagút köt össze. A La Cabaňa erődjéből minden este kilenckor elhangzik a hagyományos ágyúlövés, amely egykor a kikötő bezárását jelentette. A panorámaképek szerelmeseinek kihagyhatatlan ez a hely. A Malecón menti őrült sétánk – az ezerfokos déli melegben – végeztével hűs, árnyékos hely után kutatva fedezzük fel a Paseo de Martí sétányát, amely elvezet minket La Habana Viejába, azaz Havanna legrégebbi, helyenként legszebben felújított – a világörökség részét képező – és egyben leginkább lepusztult utcái, házai közé. Pezseg az élet minden kapualjban, és minden az utcán zajlik. Sziesztázó öregek, vérre menő dominóküzdelmet folytató férfiak, fából összeeszkábált rollerjükkel versengő, sokszor mezítlábas gyerekek, színes sztreccsnadrágjaikban virító, kissé farnehéz havannai háziasszonyok túlgesztikulált, hadonászó csevegése közepette bolyongunk. A hőség miatti folyadékbevitelt az utcai árusok cukornád-édes, színes, egzotikus gyümölcsízű frescájával pótoljuk. A pénzügyekről érdemes tudni, hogy dollárért szinte minden megvásárolható a dollárboltokban, de persze senki se számítson olyan választékra, mint itthon. Viszont az utcán, pezóért az igazi Kuba ízét kóstolhatjuk meg: az édes csavaros fagyit, a 3 pezós tortillát, egy kis laza pan con croqueta szendvicset, a nemzeti congríst (rizs, feketebab és sertéshús), vagy az olcsó, ám sokszor ihatatlan csapolt sört. Amit azonban mindenképpen ki kell próbálni, az a Cristal sör és a Havana Club minden fajtája – én személy szerint az aranybarna színű, hétéves Añejo Reservára esküszöm, amelyet eredetileg Don Navarrónak, a kubai rumkészítés mesterének tart
ottak fenn személyes fogyasztásra. A bárok hangulata, a kubai zenészek temperamentuma és az elfogyasztott Mojitók után teljesen magával ragad az éjszaka forgataga. Na és a szivar? Korlátlan mennyiségben és elképesztően széles skálájú minőségben, de mindenhol „beleszaladunk” egybe. Ízlés, pénztárca és persze a szerencse függvénye, hogy milyen is az első, „szüzek combjai közt” megsodort – egy anekdota szerint ugyanis így készül az igazi –, hüvelykujjnyi vastagságú szivar, amelyet a párától telített trópusi levegőn, gyöngyöző homlokkal és verejtékben úszva a kezünkbe veszünk. Barátokra is könnyű szert tenni. Egy félreértés folytán kerülünk barátságba Sergióval, aki kubai tartózkodásunk alatt az idegenvezetőnk is lett. Sergio orvos, aki délelőttönként az egyik belvárosi kórházban dolgozik, délutánonként idős egyedülálló embereket látogat és gondoz. Vele és barátaival – köztük egy lelkes Szabó István-rajongóval – csatangolva járjuk be a várost. A tömegközlekedés kaotikus és kiszámíthatatlan, a személyszállításra pedig minden lehetséges járművet igénybe vesznek. Kedvencün az el camello, azaz a teve. Pléhlapok két csuklós busz nagyságban összehegesztve, köztük egy-két ablakkal, és az egész szerkezet egy hatalmas Mack teherautóra van ráakasztva. Gyakran csak a harmadik buszra férünk fel, még akkor is, ha a végállomáson okosan taktikázva az állóhelyre pályázók sorába állunk. Ha az ember már sem idővel, sem pedig idegekkel nem bírja, bátran tegye ki a hüvelykujját, és innentől kezdve már csak pénztárca és ügyesség kérdése, hogy a percenként megálló 40–50 éves Cadillacek, Dodge-ok, Oldsmobilok és Fordok sofőrjei közül kivel sikerül megállapodni egy mindkét fél számára kedvező árban. Néhány dollárért szinte bárhova el lehet jutni a városon belül, feltéve hogy az autó arrafelé megy, amerre mi is szeretnénk. Persze sofőrünk még megáll egyszer-kétszer, egészen addig, amíg a kocsi teljesen meg nem telik. Gyakran hatan is szorongunk a kocsiban, de ez mit sem számít, hiszen a rádióból kellemes kubai zene szól, az esti meleg szél simogatja az arcunkat, sőt rumunk és szivarunk is van. Ezen autómatuzsálemek állapota persze olyan, mint a legtöbb dolog Kubában: zireg-zörög, majd szétesik, de működik. Sokáig lehetne még írogatni Havannáról, és megpróbálni átadni azt az érzést, ami ott hatalmába keríti az embert. Hogy a havi 15 dolláros átlagkereset, a málladozó épületek között sikító nyomor és a változásra semmi jelet nem mutató anakronizmus ellenére miért is látunk itt boldognak mindenkit, s irigyeljük a belőlük áradó életigenlést. Hogy hazaérkezésünk perce óta vágyódunk arra a szerencsésen megcsípett, önfeledt boldogságra, amit La Habana jelentett nekünk. Hiába is próbálnánk leírni, ezt csak megtapasztalni lehet.
ködhetnek, és számos kubai család jobb megélhetésének forrásai. Persze az állam elég magas idegenforgalmi adót vet ki a szobájukat vagy szobáikat kiadó családi háztartásokra, így csökkentve a versenyüket az állami hotelekkel szemben. Egy éjszakára egy szoba ára 10 és 30 dollár között van, attól függően, hogy a szoba milyen „luxusfokozatú” – ez a hidegmeleg víz, a WC, a fürdő, a frizsider, a ventilátor, a légkondi és az elmaradhatatlan televízió meglétét vagy hiányát jelenti –, illetve, Havanna esetében, hogy melyik negyedben található. Legelső reggelünkön még alig pirkad, de már izgatottan kelünk, és vetjük bele magunkat a havannaiak mindennapjaiba. A sarki büfében megisszuk első kubai kávénkat, és miután kellemesen elbeszélgettünk a tulajdonosnővel, lesétálunk a buszmegállóba. Itt helyi szokás szerint – jó tudni minden havannai tömegközlekedési járművön utazni szándékozó honfitársunknak – elkiáltjuk a kubaiak számunkra egyik szállóigévé vált mondatát: ¡el último!, hogy megtudjuk, ki után van esélyünk feljutni a mindig tömött, teherautóval húzott buszra, amelyet Kubában gua-gua névvel illetnek. Célunk Havanna belvárosa, Centro Habana. Lepattanunk a híres Coppelia fagyizónál, a havannai családok legkedveltebb helyénél, ahol mindig hosszú sorok kígyóznak. Egy kis kitérő, de érdemes megjegyezni: a Coppelia a havannaiaknak kultikus hely, amióta Tómas Gutiérrez Eper és csokoládé című filmjét a berlini filmfesztivál különdíjjal jutalmazta. A film nyíltan beszél a homoszexualitásról, és hatására az azonos neműek közötti kapcsolat ma már nem tabutéma Kubában. Miután jól befagylaltoztunk, lesétálunk a mólóra, ahol a partfalon elüldögélve a tengeri szellő és a kőfalon megtörő hullámok kellemesen enyhítik a magas páratartalommal párosuló forróságot. Ez a móló a havannaiak híres tengerparti bulvárja, a Malecón, amely 8 kilométer hosszan nyúlik végig a Szent Lázár-öböl bejáratánál emelkedő Castillo de San Salvador de la Puentától a Río Almendares torkolatában őrködő La Chorreráig. A Malecón fölött emelkedik a méretéről és legendás vendéglistájáról is híres Hotel Nacional, amelyet az 1930-as években építtetett az amerikai maffia. A szesztilalom idején ide jártak át jachtjukon a hírességek kikapcsolódni, és különös partikat rendeztek a szabadság országában – Churchill, az amerikai díva Ava Gardner és Frank Sinatra is sokszor megfordultak itt. A Malecón végtelen hosszúságú sétányán a tenger fölé magasodó mészkőtábla peremére épült Castillo del Morro erődjét – amelyet még II. Fülöp spanyol király építtetett – és világítótornyát vesszük célba, amelynek fénye a tengeren 50 kilométer távolságból is látható. Az öbölnek ugyanezen az oldalán áll a legnagyobb havannai erőd, a La Cabaňa, amelyet a Castillo del Morróval föld alatti alagút köt össze. A La Cabaňa erődjéből minden este kilenckor elhangzik a hagyományos ágyúlövés, amely egykor a kikötő bezárását jelentette. A panorámaképek szerelmeseinek kihagyhatatlan ez a hely. A Malecón menti őrült sétánk – az ezerfokos déli melegben – végeztével hűs, árnyékos hely után kutatva fedezzük fel a Paseo de Martí sétányát, amely elvezet minket La Habana Viejába, azaz Havanna legrégebbi, helyenként legszebben felújított – a világörökség részét képező – és egyben leginkább lepusztult utcái, házai közé. Pezseg az élet minden kapualjban, és minden az utcán zajlik. Sziesztázó öregek, vérre menő dominóküzdelmet folytató férfiak, fából összeeszkábált rollerjükkel versengő, sokszor mezítlábas gyerekek, színes sztreccsnadrágjaikban virító, kissé farnehéz havannai háziasszonyok túlgesztikulált, hadonászó csevegése közepette bolyongunk. A hőség miatti folyadékbevitelt az utcai árusok cukornád-édes, színes, egzotikus gyümölcsízű frescájával pótoljuk. A pénzügyekről érdemes tudni, hogy dollárért szinte minden megvásárolható a dollárboltokban, de persze senki se számítson olyan választékra, mint itthon. Viszont az utcán, pezóért az igazi Kuba ízét kóstolhatjuk meg: az édes csavaros fagyit, a 3 pezós tortillát, egy kis laza pan con croqueta szendvicset, a nemzeti congríst (rizs, feketebab és sertéshús), vagy az olcsó, ám sokszor ihatatlan csapolt sört. Amit azonban mindenképpen ki kell próbálni, az a Cristal sör és a Havana Club minden fajtája – én személy szerint az aranybarna színű, hétéves Añejo Reservára esküszöm, amelyet eredetileg Don Navarrónak, a kubai rumkészítés mesterének tartottak fenn személyes fogyasztásra. A bárok hangulata, a kubai zenészek temperamentuma és az elfogyasztott Mojitók után teljesen magával ragad az éjszaka forgataga. Na és a szivar? Korlátlan mennyiségben és elképesztően széles skálájú minőségben, de mindenhol „beleszaladunk” egybe. Ízlés, pénztárca és persze a szerencse függvénye, hogy milyen is az első, „szüzek combjai közt” megsodort – egy anekdota szerint ugyanis így készül az igazi –, hüvelykujjnyi vastagságú szivar, amelyet a párától telített trópusi levegőn, gyöngyöző homlokkal és verejtékben úszva a kezünkbe veszünk. Barátokra is könnyű szert tenni. Egy félreértés folytán kerülünk barátságba Sergióval, aki kubai tartózkodásunk alatt az idegenvezetőnk is lett. Sergio orvos, aki délelőttönként az egyik belvárosi kórházban dolgozik, délutánonként idős egyedülálló embereket látogat és gondoz. Vele és barátaival – köztük egy lelkes Szabó István-rajongóval – csatangolva járjuk be a várost. A tömegközlekedés kaotikus és kiszámíthatatlan, a személyszállításra pedig minden lehetséges járművet igénybe vesznek. Kedvencün az el camello, azaz a teve. Pléhlapok két csuklós busz nagyságban összehegesztve, köztük egy-két ablakkal, és az egész szerkezet egy hatalmas Mack teherautóra van ráakasztva. Gyakran csak a harmadik buszra férünk fel, még akkor is, ha a végállomáson okosan taktikázva az állóhelyre pályázók sorába állunk. Ha az ember már sem idővel, sem pedig idegekkel nem bírja, bátran tegye ki a hüvelykujját, és innentől kezdve már csak pénztárca és ügyesség kérdése, hogy a percenként megálló 40–50 éves Cadillacek, Dodge-ok, Oldsmobilok és Fordok sofőrjei közül kivel sikerül megállapodni egy mindkét fél számára kedvező árban. Néhány dollárért szinte bárhova el lehet jutni a városon belül, feltéve hogy az autó arrafelé megy, amerre mi is szeretnénk. Persze sofőrünk még megáll egyszer-kétszer, egészen addig, amíg a kocsi teljesen meg nem telik. Gyakran hatan is szorongunk a kocsiban, de ez mit sem számít, hiszen a rádióból kellemes kubai zene szól, az esti meleg szél simogatja az arcunkat, sőt rumunk és szivarunk is van. Ezen autómatuzsálemek állapota persze olyan, mint a legtöbb dolog Kubában: zireg-zörög, majd szétesik, de működik. Sokáig lehetne még írogatni Havannáról, és megpróbálni átadni azt az érzést, ami ott hatalmába keríti az embert. Hogy a havi 15 dolláros átlagkereset, a málladozó épületek között sikító nyomor és a változásra semmi jelet nem mutató anakronizmus ellenére miért is látunk itt boldognak mindenkit, s irigyeljük a belőlük áradó életigenlést. Hogy hazaérkezésünk perce óta vágyódunk arra a szerencsésen megcsípett, önfeledt boldogságra, amit La Habana jelentett nekünk. Hiába is próbálnánk leírni, ezt csak megtapasztalni lehet.La campagna
És mégis, Kuba lelke a vidék és az ott élő egyszerű dolgos emberek. Havannából busszal, majd pedig egy 35 éves szárnyashajóval (la kometa) jutunk el az Islára, vagyis az Ifjúság szigetére, amelyet régen a Fenyők szigetének (Isla de los Pinos) hívtak. A havannai forgatag után belecseppenünk egy húszezres „falu” vidéki nyugalmába. A városka két betonozott főutcáján kívül földutakkal találkozunk. Vasárnap este van, és a vidéki ember megadja ennek a napnak a tiszteletet. Ahogy a főtér felé közeledünk, már messziről kúszik felénk a kubai zene dallama. A templomhoz érve ünneplőbe öltözött emberekkel találkozunk – fehér ing, szép nadrág, ragyogó cipő –, akik egymást táncoltatva múlatják az időt. Nagyrészt idősebbek, mégis olyan frissen és harmonikusan mozognak a dallamos zenére, hogy minket is magával ragad a hangulat. Beállunk közéjük, amire legnagyobb meglepetésünkre egy jóindulatú mosoly a válasz. Ismét úgy érezzük, hogy legjobb lenne talán végleg itt maradni… A városhoz legközelebb eső strandhoz – ami számunkra maga a paradicsom, a neve is mutatja, Playa Paraíso – a déli melegben indulunk. Pechünkre rossz buszra szállunk, így egy másik faluban kötünk ki – nem messze a hírhedt Presidio Modelo börtöntől, amely többek között arról is híres, hogy Fidel a Moncada-incidens után itt raboskodott. Sebaj. Elindulunk gyalog. A tenger pedig fantasztikus. Tűző nap, pálmafák, mi pedig már órák óta ülünk a térdig érő, meleg vízben, és nem akarjuk elhinni, hogy tényleg itt vagyunk. A szigetről egy békebeli AN–2-sel repülünk tovább Pínar del Rióba, amely Kuba egyik legnagyobb dohány- és narancstermő vidéke. Pontosabban Viňalesbe, ami a Sierra de los Órganos trópusi karsztvidék mogotéi között bújik meg. A bizarr alakú mészkőhegyek belsejében rengeteg barlangot – a leghíresebb a Cueva del Indio – alakított ki a természet. Háziasszonyunk isteni szakácsnő, a languszta mestere, míg kedves férjura a Mojito-készítés terén jeleskedik. Egyébként a falu igazi turistaparadicsom „jól felszerelt” kerékpárkölcsönzőkkel. Mi is nyeregbe pattanunk, hogy felfedezzük a hegyeket. Célunk a Los Aquáticos kommunája, amelyhez egy hegyi idegenvezetőt – egy serpát – kell keresnünk, aki ismeri az utat a hét, egyre magasabbra épített Aquáticoshoz. Ide már csak gyalog lehet eljutni. Vezetőnk egy alacsony, mezítlábas földművelő szédítő iramban tör a hegyre, és mire a rekkenő hőségben fölérünk, bokáig ér a nyelvünk. A látvány azonban csodás, a Viňales-völgy látszik mindenfelé. Hazafelé még egy kiadós zápor is elkap minket, ami ezen a vidéken mindennapos, és mindig a kora délutáni órákban köszönt ránk. Mindenképpen érdemes néhány napot ezen a vidéken időzni, és ezt nem csak a természet csodás volta indokolja. Itt találkozunk az egyszerű vidéki ember közvetlenségével és önzetlen szeretetével. Már vagy húsz perce vigasztalanul szakad, és egyre kevesebb esélyt látunk arra, hogy belátható időn belül továbbinduljunk, amikor hátunk mögött kinyílik egy ajtó, és egy kedves asszony invitál a házába kubai sorstársainkkal egyetemben. Fürkészve nézünk körül az omladozó vakolatú és nagyon szerényen berendezet lakásban. Kezdjük magunkat elszégyellni és feszélyezve érezni, de a házigazda máris hellyel és kávéval kínál. Derűs kis beszélgetésnek leszünk részesei, mintha csak régi ismerősök találkoztak volna. Visszautunk Havannába nem unalmas, hiszen az országút látványos mészkőhegyek és pálmaligetekkel, néha pálmaerdőkkel borított lankás völgyek közt kanyarog.
Másnap már Trinidad felé robogunk a Viazul társaság járatával. A városba érkezésünkkor meglepő látványban van részünk: a pályaudvar bejáratánál egy kötélből húzott kordon mögött óriási tömeg nyomul az érkező busz felé. Asszonyok és férfiak próbálják a még szállás nélküli turistát a kezükben lobogtatott fotóalbummal magukhoz csábítani. Trinidad csodálatos ékszerdoboz. Megszületését Kuba első kormányzójának, Diego Velazqueznek köszönheti, aki 1514-ben alapította a települést, s ami Havanna és Santiago de Cuba után Kuba harmadik legnagyobb városa lett. A 18. századi cukornád-konjunktúra miatt indult fejlődésnek, amely a 19. században érte el a csúcsát. Fényes paloták épültek ebben az időben, amelyek közül képek: Kuba valódi ízéért vidékre kell utazni több-kevesebb ma múzeum. Az első függetlenségi háború (1868–1878) sajnos megpecsételte a város sorsát. A harcok alatt az ültetvények és a cukorgyárak tönkrementek. A fényes palotákban megszűnt az élet. Ma már az egész város a világörökség részét képezi. Szerencsére még időben jött a felismerés, hogy áldozni kell erre az értékre, különben minden az enyészeté lesz. A rendszeres állami támogatások és az UNESCO-beavatkozás segítségével Trinidad elkerülte azt a sorsot, amely Havanna belvárosának jutott. Itt valóban megállt az idő: a város macskaköves utcáival, jellegzetes rácsos ablakaival, ódon falaival idézi fel a régmúlt idők hamisíthatatlan hangulatát. Hosszas sétáinkon gyakran eltévedünk a girbegurba utcák között, de bármerre is járunk, mindenütt valaha fényűző, apró részletekben is míves díszítésű épületekkel találkozunk, és már nem lepődünk meg azon, hogy lóháton többen járnak, mint autóval. Sok szép épületet, kilátót, templomot lehetne kiragadni a sorból, ehelyett azonban inkább azt tanácsoljuk minden Kubába utazónak, hogy pénzt és fáradságot nem kímélve menjenek el Trinidadba, mert egy életre szóló élménnyel lesznek gazdagabbak. A várostól néhány kilométerre elterülő fantasztikus tengerpart, a Playa de Ancón óránkénti buszjárattal, de akár taxival is olcsón és gyorsan elérhető. Ez maga a pihenés Mekkája. Persze az aktív pihenésé. Néhány dollárért vitorlás katamaránok visznek messze a parttól, hogy aztán a legszebb korallzátony felett tegyenek ki. Nem tudunk betelni az élővilág számunkra eddig ismeretlen csodáival. Amikor „belefáradunk” az úszásba, napozásba és pihenésbe, egy Mojito, Cristal, Havana Club, vagy akár egy kókuszdióüdítő ereje ismét új kalandokra sarkall. A fővárosba visszatérve az időjárás csodálatos ajándékkal lep meg minket: a tajtékzó tenger látványával. A Malecón négy-öt méter magas kőgátjain játszi könnyedséggel csapnak át a hatalmas hullámok, beterítve embert, buszt és mindent, ami arra jár. Így élve át teljesen azt a hangulatot, amellyel az Az élet egy füttyszó című film először vetette el egy kubai utazás magvát a szívünkben, éjjel a reptéren búcsúzóul még egyszer fejet hajtunk a castrói bürokrácia előtt.
Írta: Bódis Bernadett
Fényképezte: Fekete Orsolya
| << | Szeptember 2010 | >> | ||||
| H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
| 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
| 13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
| 20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
| 27 | 28 | 29 | 30 | |||
