Petra

Jordániában, a Holt- tengertől délre, egy elzárt szurdok mélyén fekszik a világ egyik leglátogatottabb csodája. A nabateusol rejtélyes fővárosát évszázadokon keresztül elveszettnek hitték, a keresztes lovagok óta ugyanis nem járt európai ember Petrában. A tudósok is csak homályos legendákból értesültek létezéséről, mígnem egy svájci utazó, Johann Burckhardt ismér felfedezte az elfelejtett sziklavárost a nyugati világ számára. Azóta számos útleírás dícséri különlegességét, szépségét, ám végül mindig Arábiai Lawrence-nek lesz igaza, aki szerint egyik leírás sem vetekedhet a személyes élménnyel.


Stratégiailag fontos fekvés több karavánút kereszteződésénél, világtól elzárt elhelyezkedés és biztos vízellátás. Ez a titka annak, hogy Petra az i. e. 5. századtól egészen az i. sz. 3. századig kiemelkedően fontos kereskedelmi központként írta be magát a történelembe. Egy útelágazás és ezzel egy elosztó központ szerepét töltötte be a tömjénúton, amely Jemenből indult, és itt ágazott ketté Damaszkusz illetve Gáza felé. Vadregényes az út ebbe a mesterséges oázisba, hiszen egyik oldalról egy keskeny hegyi ösvény vezet oda, kelet felől pedig az ismert sziklahasadék, a másfél kilométer hosszú Siq kínál hatásos bevezetőt a városba. A sziklafalba vájt csatornán keresztül a nabateusok egy hegyi patakot vezettek ide, biztosítva ezzel Petra virágzását. A szikla és a víz kapcsolata kézenfekvővé tette a legenda kialakulását, hogy Mózes Petránál fakasztott vizet a sziklából, így hát a várost körülvevő terület a mai napig őrzi a bibliai történet főszereplőjének nevét, Wadi Musának, azaz Mózes-völgynek hívják. Bizony, még Nagy Sándor utódja is hiába próbálkozott a város bevételével. Királyaik sok birodalommal szemben függetlenek tudtak maradni. 96-ban elfoglalták Damaszkuszt, majd Jeruzsálemet is megostromolták, de a területeket nem tudták hosszú távon megtartani. Végül azonban a Római Birodalom szövetségesei és vazallusai lettek. Miután a rómaiak átvették a kereskedőutak feletti ellenőrzést, elkerülhetetlenné vált volt Petra hanyatlása. A 7. században már kevesen éltek a városban, a 12. században még a keresztes lovagok építettek egy erődöt, aztán a város a felejtés és a legendák sötétségébe zárkózott. Csaknem egy évszázaddal Arábiai Lawrence után nekem is sikerült belépnem az elfelejtett városba, ami ma már az UNESCO védelme alatt áll. Hiába a sok turista, az árusok, körbenézvén mindenből – még az emberekből is – sugárzik a több ezer éves történelem, így nem is csoda, ha igazi felfedezőnek éreztem magam. Idegenvezetőnk tanácsára otthon hagytam a pulóvert, és

felkészültem az egész napos kirándulásra. A lovas  kocsi ötletét elvetve csapatunk a gyaloglás mellett  döntött, ami fárasztóbb, ám sokkal hangulatosabb,  mint kényelmesen átsuhanni a sziklahasadék  mélyén. Május lévén az igazi hőséget még  megúsztuk, és „csupán” 33-34 fokban gyalogoltunk  be a szurdokba. Ahogy közeledtünk a Siq  hasadék bejáratához, a formáktól, de még inkább a méretektől a lélegzetünk is elakadt: a falak  között felnézve a szemben álló oldalak egy tökéletesen  illeszkedő kirakójáték benyomását keltik.  Ez a természeti erők által formált hasadék néhány  helyen alig szélesebb három méternél, és mintegy 90-183 méter közötti magasságával a klausztrofóbiások igazi rémálma. Majd másfél órás séta után hirtelen felbukkant az árnyékos sziklafalak között a több filmből is ismert napsütötte kincsesház, a Khazneh al-Firaun homlokzata. A leghíresebb petrai építmény 40 méteres magasságával, 25 méteres szélességével, hellenisztikus stílusával megdöbbentő látvány a sötét falak közül érkezőknek. Bár kincsesháznak nevezik, valójában a számos itt található sziklasír egyike. Fotósszemmel szinte egyszerre mindenhonnan, minden objektívvel, minden rekesszel fotóztam volna.

Mert itt a téma tényleg az utcán – jobban mondva a homokban – hever. A bejáratnál természetesen azonnal megrohantak a beduinok, hogy ráültessenek mindenféle jószágra, amit az istállóban találtak. Sokáig próbáltak rávenni, hogy ráüljek az egyik tevére, ám nem adtam be a derekam. A turizmusra szakosodott helyiek nem zavaróan erőszakosak, viszont ha egyszer véletlenül valamire rábólintunk, akkor elvárják, hogy betartsuk a szavunkat. Igazából a kincsesháztól kezdődik Petra városa. Mintegy 800 történelmi emlékmű van itt, amelyek főleg nabatai, görög és római építészeti stílusjegyeket hordoznak magukon, gyakran egy épületen belül. Több órát lehet bolyongani a sziklába faragott lakások, a petrai színház – ahová akár ötezer néző is befért – vagy a palotasírok 42 méter magas oszlopai között. A feltárások még sok évig elhúzódhatnak: rengeteg palotasír-boltozatot látni csípőmagasságban, ami azt jelenti, hogy körülbelül 30 méterrel a föld alatt van az épület alja. Arra vonatkozóan, hogy a város fénykorában mekkora lehetett, csak becslések vannak. Visszafelé adódott egy kis félreértésem az egyik beduinnal, amikor le akartam fotózni. Én őt akartam fényképezni, ő meg azt magyarázta, hogy adjam oda a gépet, és lefotóz engem. Nem nagyon sikerült zöld ágra vergődnünk, ráadásul rengeteget beszélt, így húsz perc után arra eszméltem, hogy megállapodtunk, a városból a kincsesházig tevén megyünk. Hiába, az arabok remek kereskedők… A tevén utazás után úgy éreztem, hogy nem megfelelő a technikám, mert még két nappal később is nehéz volt ülni. Viszont felütötte bennem a fejét az a gondolat, hogy szereznem kellene egy tevét. Ám rögtön utána egy kép tárult elém, amint a rakparton tevegelek, és rájöttem, nem tenne jót szegény állatnak. Így lemondtam a tevecsempészés ötletéről. Idegenvezetőnkkel, Abdullah barátunkkal beszélgetve megtudtam, hogy családja már régóta Petrában él, és valószínűleg ő is itt éli le az egész életét. Mint elmondta, a nabateusok hanyatlása után beduin pásztorok lakták a várost, a most ott élő kereskedők pedig az ő leszármazottaik. Jordániában, a turistaközpontokban a legtöbb árus beszél valamennyit magyarul, és Abdullahot is nagyon érdekelte a nyelvünk. Fura volt egy másik földrészen, egy ősi városban találkozni valakivel, aki a magyar nyelv iránt érdeklődik. Visszaérve a fáraó kincsesházához, újra a hátamra vettem a fotósfelszerelésemet, és búcsút intettünk beduin kísérőnknek. Az ő biztatására félve ugyan, de adtunk egy fél kiflit a tevének, azon imádkozva, hogy csak most ne köpje le a fényképezőgépet. Elégedetten megette, és még egy kis vakargatást is engedett. A hasadékot ismét gyalog tettük meg, ráadásul felfelé, hiszen az út alig észrevehetően lejt a város irányába. Hátratekintve az utolsó kép, amit az emlékezetembe véshettem, a kincsesház korinthoszi oszlopai, amint a lemenő nap utolsó sugarai megvilágítják. Éreztem az időtlenségét, a sebezhetetlenségét, és hogy Petra városa még kétezer év múlva is állni fog. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben hagytam magam mögött a szurdokot, azzal a feltett szándékkal, hogy amint csak lehet, visszatérek, és több időt fogok tölteni ebben a sziklába vájt csodában.

Írta és fényképezte: Árvai Mátyás