Egy nap Velencében

Velence sokféleképpen megközelíthető: jöhetünk ide repülővel, autóval, vonattal, sőt hajóval is. Útitársnőmmel autóval érkezünk a város kapujához, ahol négykerekűnket és vele minden gondunkat egy parkolóházban hagyjuk, majd rögtön fejest is ugrunk a dolce vitába. Veszünk egy mély levegőt az olasz gondtalanságból, valamint egy jegyet  a vaporettóra, azaz a helyi menetrend szerinti hajóra. Vízre szállásunk után a gyanú, hogy itt bizony nagy az összevisszaság, egyre csak fokozódik. Vegyünk például egy velencei életképet. Mintegy kétszáz férőhelyes vaporettónk száguldozik az amúgy sem túl széles Canal Grandén, ahol egymás hegyén-hátán úszkálnak a gondolák, a motorcsónakok és más vízi járművek. Mostanában úgy tűnik, a kajakok is a reneszánszukat élik. Kis híján elgázolunk egy gondatlan gondolást, aki viszont majdnem beleszalad az egyik nagy árufuvarozó cég motorcsónakjába. Utóbbi nem kér elnézést, hanem csak üvölt, ráadásul felénk: „Áj láv ju girz, Áj láv ju bojz!” Csíkos, hosszú ujjú inget és kerek szalmakalapot visel, és miközben felénk kiabál, mobiltelefonon beszél. A helyi rendőrök nagyon jól szórakoznak az eseten, látszik, hogy mindennapos dolog ez errefelé. Miután elhaladunk a híres Rialto híd alatt – ami 1854-ig egyedüli átkelőként szolgált a Canal Grandén –, leszállunk a hajónkról, mert ott motoszkál bennünk, hogy valahol közel van a híresneves Szent Márk tér és a Velence határait jelképező kőoroszlán meg persze San Teodoro szobra is. Néhány kapualjon és sikátoron való átkelés után hirtelen előbukkan Velence főtere, amely impozáns látványával megállásra késztet bennünket. A keleti pompát árasztó Szent Márk-bazilika és a majd százméteres harangtorony képviseli az évszázadok alatt helyben megtelepedett pompát és szépséget. A lélegzetünk is elakad, ehhez viszont már az ember alkotta szépség mellett a galambok sokasága is hozzájárul: a szárnyasok Alfred Hitchcockot megszégyenítő vehemenciával, ezerszámra reppennek fel a térről, hogy kis híján a rendező híres filmjében, a Madarakban érezzük magunkat. A harangtorony tetejéről tiszta látvány nyílik a Velencét körülölelő hatalmas víztömegre és a benne levitáló szigetekre is. Ide már nem ér el az összevisszaság, a város nyugalmat áraszt, a napfény ittott  megcsillan a rozsdabarna színű, laposnak tűnő  háztetők, tetőteraszok és szűk lélekvesztők közt.  A fejünk felett fülsüketítően megkonduló óriásharang, mint újabb életkép, ellentmondást nem tűrően jelzi: ideje már ennünk valami velenceit. Még egy búcsúpillantás a pompás dózsepalotára, a téren a kisebb-nagyobb kávéházakban ücsörgő, napszemüveges emberekre, a galambok közt fényképezőgépekkel és kamerákkal ügyeskedő turistákra, és végre útnak indulunk, hogy csillapítsuk gyomorkorgásunkat.

Lent: A híres Rialto híd gondolások csokrában

Lent:Hömpölyög a Canal Grande