Szavazás
Idén belföldön vagy külföldön tölti nyári szabadságát?
belföldön
külföldön
nem megyek nyaralni
 

 

Egy nap Velencében


Lent:Forgatag a Szent Márk-székesegyház előtt






Akinek volt szerencséje látni a legújabb Casanova filmet, bizonyára érzett utána némi késztetést arra, hogy önfeledten ringatózzon egy gondolában Velencében, majd nagyokat sóhajtozzon a Sóhajok hídja alatt, lehetőleg a párjával egyetemben. Kalmárok, gondolások, lagúnák – Casanova szülővárosa számos romantikus és érdekes pillanatot tartogat, és nem csak a híres-neves karneváli hangulat idején.

A híres víziváros Velence

Velence az Adria északi végénél helyezkedik el, egy hatalmas lagúna kellős közepén. Tél idején a város az áradások miatt nagy veszélynek van kitéve, a többi évszakban pedig a 118 kis szigetre épült település lakosai a turistaáradat miatt kénytelenek aggódni. Velencében ugyanis nagyon magas az egynapos turisták száma, akik piknikkosarakkal lepik el a várost, és gyakorta kritikátlanul viselkednek: az idén nyáron a város vezetősége már hoszteszeket is alkalmazott nevelő célzattal. Az volt a feladatuk, hogy emlékeztessék az idegeneket arra, hogy nem illik félmeztelenül napozni a piazza lépcsőjén fekve, sőt a szemétről is gondoskodni kell ugyanúgy, mint otthon. A városban 177 csatorna található, ezeket mintegy négyszáz híd köti össze. A legjellegzetesebb velencei közlekedési eszközt, a gondolát már ezer éve ismerik: szurokkal vonják be, és kilencféle fából, 280 faalkatrészből állítják elő. Kézzel, nagy műgonddal készítik. A régi gondolák puritán  egyszerűségét – hatágú fémfog a gondola elején, amely a város hat városrészét szimbolizálja, valamint a hajó oldalára festett tengericsikó – ma már a szebbnél giccsesebb díszítések váltják fel. Velence a szó szoros értelemben gazdag történelmű: nagy fellendülése a 11. században kezdődött, amikor a dózsék (helyi vezetők) többnyire minden környékbéli népet az uralmuk alá hajtottak. 1204-ben Dandolo dózse ezt azzal koronázta, hogy meghódította Konstantinápolyt és az Égeitenger szigeteit is. A köztársaságot kereskedők pénzelték, a város többek között ezzel érdemelte ki a kalmárköztársaság elnevezést. 1381-ben Velence legyőzte nagy riválisát, Genovát, és nyugati irányba – Veronára, Bergamóra és Bresciára – is kiterjesztette hatalmát. A középkorban háromezer kereskedelmi gályával a tenger urává vált, és egyre csak növelte gyarmatbirodalmát: a 15. századra a városállam megszerezte gyakorlatilag az egész keleti piacot, Amerika felfedezése, a törökök előrenyomulása és a nagyhatalmak rivalizálása eredményeként azonban Velence szépen lassan hanyatlásnak indult, és lekerült a világtörténelem színpadáról. A 18. században a várost már inkább a csillogás, a nyüzsgés, valamint a szabadosság jellemezte, és ezzel a nemzetközi arisztokrácia, illetve a gazdag világi polgárság találkozóhelyévé vált. A nagy hódítómester, Casanova is ekkortájt élt és csábított.

              Lent: A gondola a legjellegzetesebb közlekedési eszköz


Velence Outdoor


Velence sokféleképpen megközelíthető: jöhetünk
ide repülővel, autóval, vonattal, sőt hajóval is. Útitársnőmmel autóval érkezünk a város kapujához, ahol négykerekűnket és vele minden gondunkat egy parkolóházban hagyjuk, majd rögtön fejest is ugrunk a dolce vitába. Veszünk egy mély levegőt az olasz gondtalanságból, valamint egy jegyet  a vaporettóra, azaz a helyi menetrend szerinti hajóra. Vízre szállásunk után a gyanú, hogy itt bizony nagy az összevisszaság, egyre csak fokozódik. Vegyünk például egy velencei életképet. Mintegy kétszáz férőhelyes vaporettónk száguldozik az amúgy sem túl széles Canal Grandén, ahol egymás hegyén-hátán úszkálnak a gondolák, a motorcsónakok és más vízi járművek. Mostanában úgy tűnik, a kajakok is a reneszánszukat élik. Kis híján elgázolunk egy gondatlan gondolást, aki viszont majdnem beleszalad az egyik nagy árufuvarozó cég motorcsónakjába. Utóbbi nem kér elnézést, hanem csak üvölt, ráadásul felénk: „Áj láv ju girz, Áj láv ju bojz!” Csíkos, hosszú ujjú inget és kerek szalmakalapot visel, és miközben felénk kiabál, mobiltelefonon beszél. A helyi rendőrök nagyon jól szórakoznak az eseten, látszik, hogy mindennapos dolog ez errefelé. Miután elhaladunk a híres Rialto híd alatt – ami 1854-ig egyedüli átkelőként szolgált a Canal Grandén –, leszállunk a hajónkról, mert ott motoszkál bennünk, hogy valahol közel van a híresneves Szent Márk tér és a Velence határait jelképező kőoroszlán meg persze San Teodoro szobra is. Néhány kapualjon és sikátoron való átkelés után hirtelen előbukkan Velence főtere, amely impozáns látványával megállásra késztet bennünket. A keleti pompát árasztó Szent Márk-bazilika és a majd százméteres harangtorony képviseli az évszázadok alatt helyben megtelepedett pompát és szépséget. A lélegzetünk is elakad, ehhez viszont már az ember alkotta szépség mellett a galambok sokasága is hozzájárul: a szárnyasok Alfred Hitchcockot megszégyenítő vehemenciával, ezerszámra reppennek fel a térről, hogy kis híján a rendező híres filmjében, a Madarakban érezzük magunkat. A harangtorony tetejéről tiszta látvány nyílik a Velencét körülölelő hatalmas víztömegre és a benne levitáló szigetekre is. Ide már nem ér el az összevisszaság, a város nyugalmat áraszt, a napfény ittott  megcsillan a rozsdabarna színű, laposnak tűnő  háztetők, tetőteraszok és szűk lélekvesztők közt.  A fejünk felett fülsüketítően megkonduló óriásharang, mint újabb életkép, ellentmondást nem tűrően jelzi: ideje már ennünk valami velenceit. Még egy búcsúpillantás a pompás dózsepalotára, a téren a kisebb-nagyobb kávéházakban ücsörgő, napszemüveges emberekre, a galambok közt fényképezőgépekkel és kamerákkal ügyeskedő turistákra, és végre útnak indulunk, hogy csillapítsuk gyomorkorgásunkat.

Lent: A híres Rialto híd gondolások csokrában



Jelentés az étekműhelyből

Velence jellegzetességei közé tartozik a farfalle
tészta – ami úgy néz ki, mint egy csokornyakkendő –, az asiago sajt, a moleche rák és a polenta. Ám úgy tűnik, kevesen olvassák a gasztronómiai szakirodalmat errefelé, mert csak az utóbbihoz, azaz az olasz puliszkához jutunk hozzá, pedig lépten-nyomon kérdezősködünk. Velencében ugyanakkor módfelett nehéz nem turistaétterembe betérni, hiszen egyre kevesebb a helyi
lakos: az elmúlt ötven évben számuk megfeleződött. Tulajdonképpen kitúrják őket a turisták, akik miatt a hentesüzletből vagy a zöldségesből ajándékbolt válik, ráadásul a nem velenceiek nagy előszeretettel és drágán vásárolják fel a helyi lakóhelyeket a lagúnavárosban. Végül az igazán olaszos csengésű Trattoria la Bricola nevű helyre térünk be, és ez igazán jó választásnak bizonyul. Előételként lágy mozzarellát kérünk friss paradicsommal
és salátával. A zöldségek csak úgy roppannak, frissek és zamatosak, a mozzarella pedig az eredeti, bivalytejből készült változat – nem a szupermarketekben kapható ízetlen, műanyag zacskós, gyanús folyadékban úszkáló szubsztancia. Eztán tortellinit kérek abban a reményben, hogy itt végre megismerkedhetek az igazi töltött tésztával. Ahogy megérkezik a tányéron a sok-sok összetekert tésztagumó, érzem, nem tévedtem: a tészta friss, és ahogy beleszúrok a késsel, mintegy sóhajként, óriási párafelhő száll fel belőle. Hiába, a tortellininek az a sorsa, hogy megadja magát az őt eltüntetni kívánó ínyencnek. A tészta házi, kézzel, nagy műgonddal készül. De hogyan is lehetne ez másként a slow food (a lassú, komótos étkezés mozgalma) hazájában? Az ételekhez egy liter vörösbort kapunk, pedig csak egy pohárral kérünk, és az íze majdnem olyan, mint egy szénsavas cabernet sauvignon. Tüzes, neve nincs, ez a ház bora, ezt kell inni.


Lent:Hömpölyög a Canal Grande


Finale

Jóllakottan és önelégülten vonszoljuk át a testünket gyalogszerrel a Rialto híd alatt. Nagyokat sóhajtozunk – néha biológiai, néha romantikus megfontolásból –, és bambán figyeljük a Canal Grande számunkra továbbra is zűrzavaros forgalomrendszerét. Végül kipróbáljuk a gondolázást is: kellemes és kényelmes az úszó alkalmatosság, kicsit erőltetett viszont a ceremónia. A gondolás mobiltelefonál, miközben szórakoztatnia kellene, ha viszont szórakoztat, akkor ezért felárat kér. Persze nem  szeretném lebecsülni eme régi kedves szokás megtartását, sőt a gondola kormányzása minden tiszteletemet kivívja. Még vagy fél óráig bámulom a gondolamestert, mégsem jövök rá, hogy csinálja. Talán majd egyszer, egy következő utazás során, amikor visszatérek Casanova csodálatos lagúnavárosába még egy napot gyönyörködni. Mert érdemes.  
   Fent:Velence egyik szigete,a San Giorgio Maggiore


Írta: Túróczi Gábor
Fényképezte: Sípos András, Rajnai Gabriella, Karin Wabro


 
 
  Archívum