Őrség - A világ érintetlen sarka

Azon a tájon, amelyet az Alpok bérceiről lesiető folyók formáltak ki és töltötték fel kavicsos-homokos üledékeikkel. Azon a tájon, amelynek szépségét bár itt-ott megpróbálta kikezdeni az íróasztaloknál eldöntött fejlesztéspolitika, és a talán túlságosan is meggondolatlan építkezések, valamint infrastrukturális beruházások, mégis nagy része harmóniát, békét és eredetiséget áraszt. Azon a tájon, ahol dúsabbak a legelők, sűrűbbek az erdők, gazdagabb a vadvilág, a lakosság pedig értékeli és ennek megfelelően gazdálkodik eme adottságokkal. És azon a tájon, ahol a Kárpát-medencében talán a legkorábban telepedtek meg honfoglaló őseink, és az azóta eltelt sok évszázad nyomát színes és páratlanul gazdag néprajzi-kulturális emlékek formájában hagyták az utókorra: az Őrségben.

Bent járunk az Őrségi Nemzeti Park területén. Itt már minden ismerős. A vidékbe először úgy tízéves korom táján kóstoltam bele, amikor az akkori érában oly jellemző sajátos nyári iskolai tábor keretében két hetet Ispánkon töltöttem. A zászlófelvonások, a reggeli és esti sorakozók, a mozgalmi dalok és a közösségi programok mellett azonban már az is beférkőzött az emlékeimbe, hogy az úttörőtábor környéki ligetekben és erdőkben milyen finom, érett és nagy szemű a szamóca, hogy milyen gazdag a vadvilág és milyen hatalmas erdőségek vannak.
Természetesen ebben a korban a nyaraláshoz hozzá kell tartozzon a fürdőzés. Az Őrség e tekintetben is bőkezűnek bizonyult. Emlékszem, micsoda élmény volt a Vadása tóban való úszkálás után a helyben, fillérekért vásárolt zsebpecával kis halakat fogni vagy a csak a legtisztább vizekben megélni képes rákokra vadászni. Aztán a Vadása idővel rengeteg turistát vonzott. Azért néhány évig még jártunk oda, majd új fürdőhelyeket fedeztünk föl.
Az úttörőtábor arra is jónak bizonyult, hogy utána az egész család felfedezze magának az Őrséget. Minden évben, főleg nyáron ellátogattunk ide, és ennek köszönhetően már nemcsak a piros szamóca vagy például az általam oly rettegett helyi pókfauna változatossága maradt meg az emlékezetemben. Lassan megismertem az őrségi erdők és rétek hihetetlen változatosságát, gazdagságát és érintetlen szépségét.
Az egyik ok, amiért oly rendszeresen jártunk ide, az Őrség biológiai potenciálja volt. Olyan famíliából származom, amely felmenői között számos természettudománnyal foglalkozó szakembert tudhat magáénak, és kiemelkedő helyet foglalt el a biológia. Én végül messzebb estem attól a bizonyos almafától, mint ahogyan azt előre borítékolták is, de a szülői szakmai inspiráció által fölvértezve én is tevékenyen vettem részt anyukám rendszeres évi botanikai terepgyakorlatain, amelyet egyébként az ELTE ifjú és akkor még viszonylag lelkes hallgatóinak hirdettek meg. Ezek a terepgyakorlatok azonban sosem úgy sikerültek, mint azt várták. Mindig sokkal jobbak lettek. Nemcsak az Őrség flóráját, hanem a faunát is, és ami itt különösen fontos, a gombavilágot is tanulmányoztuk. Mert az Őrség számos, hazánkban ritkán előforduló gombafaj valóságos paradicsoma is. Van itt rókagomba dögivel, olyan mennyiségben, hogy tíz emberre való pörköltet is készíthetünk kizárólag ebből a gombából, miután csupán néhány órát szenteltünk az erdők és rétek gombáinak felfedezésére. Aztán előfordul még a rendkívül ízletes és nálunk másutt igen ritka császárgomba, de nő itt vargánya is, nagyobb és szebb, mint máshol, és ha egyszer eljutnak Szalafőre, ott is Csörgőszerre, Zsuzsi néni portájára, ne mulasszák el a házilag készített dödöllét vargányapörkölttel. Olyan mesés, hogy sehol sem ettem jobbat. De egy gondolatig térjünk vissza a terepgyakorlatokhoz: nem lehet szó nélkül elmenni azon esték mellett, amelyeket ott éltünk át. Az először diszkréten lobogó tűzön főtt finomságokat követően gyorsan elfogyasztottuk a helyben vásárolt mézes pálinkákat és borocskákat, majd a szikrázó csillagok sátra alatt, izzó parázs körül, némán hallgattuk az őszi párzásra hívó gímszarvasok bőgését.
Aztán túráztunk nagyokat, szalonnát sütöttünk a Bárkás tó szelíd ligeterdejében, vadkempingeztünk a Lugos-patak békakuruttyolástól hangos völgyében, ahol egyik éjjel egy igen vakmerő és pimasz fiatal róka is meglátogatott minket, cipőt, papucsot, szappant és sátorkötelet próbált zsákmányolni, és fél éjszaka nem hagyott aludni bennünket. Aztán biciklire pattantunk, és felfedeztük a falvakat, majd ahogy idősebb lettem, a térség néprajzi emlékei is érdekelni kezdtek.
Mert ebben is bővelkedik az Őrség. Velemérnél például nem lehet elégszer megcsodálni hazánk egyik legbájosabb román kori templomának freskóit, amelyeket Aquila János festett, és amelyeken a templom ablakain beáramló napfény a nap- és évszakoknak megfelelően meghatározott sorrendben halad végig. Ha már templomot említettünk, akkor nem mehetünk el szó nélkül a magyarszombatfai és pankaszi haranglábak mellett, amelyek puritán szépsége a mai napig rabul ejt. Aztán ott vannak a tradicionális mesterségek, például a hagyományos eszközökkel dolgozó tökmagolajütők, akik olyan finom olajat készítenek, hogy ha azt az ember egyszer megkóstolta, már csak olyat kíván. Vagy a fazekasok, akiknek polcain az eladásra kínált portékák közül sajnos egyre több a giccses bóvli – valamiből élni kell –, de akik szerencsére még szép számmal készítenek valódi népművészeti értékeket is.
És végül ott vannak a települések. Mindegyikük külön egyéniség, egyedi arculattal. Hogy csak néhányat említsünk: Nagyrákos, Kisrákos, Kéthely, és persze az Őrség fővárosa, Őriszentpéter. Még ma is jellemző a dimbes-dombos tájon hajdan kialakított szeres településszerkezet, ahol a házak a dombvonulatokra, a szerekre épültek, míg lent, a „szegeken” az állatok legeltek. Sok ház udvarában ma is ott áll a tóka, a kézzel ásott gödör, amely felfogja az esővizet, és amelyet régen az állatok itatására, valamint öntözésre használtak.
Közben megérkezünk a vidék szívébe, az egyik legősibb faluba, Szalafőre. Szalafő hét dombra épült hét szerből – telepből – áll, az egyikben tökmagolajat készítenek, a másikban házi kecskesajtot árulnak, egy harmadik felé pedig éppen felkapaszkodunk. Jó néhány házat elhagyunk, mire megállítom az autót. Megérkeztünk kedves boronaházunkhoz, és a következő néhány napot csendben és nyugalomban, a természet lágy ölén fogjuk eltölteni. Kiülök a tornácra. Előttem a szilvafás liget átmenet nélkül dús füvű legelővé válik, a domb alján, alattunk ott csörgedezik valahol a Zala, azaz itteni nevén Szala. A szemközti dombon pedig az egyik legszebb és legeredetibb magyarországi skanzen, Pityerszer házait aranyozza be a lebukni készülő napkorong. Töltök egy kupica házi szilvapálinkát, és ahogy az ital melege kellemesen átjár, úgy érzem, örökké itt tudnék maradni.

Írta: Csuták Máté
Fényképezte: Kelemen Gábor